A jelenben élni jó dolog

Ma gyönyörűen sütött a nap, a kellemes novemberi idő örömmel töltött el, reméltem, hátha tolódik a ködös november olykor elszomorító homálya, és az egyre rövidebb nappalok adta fény ereje még itt piknikezik közöttünk. Az étkezések öröme, az asztalra kerülő ételben rejlő megannyi kéz munkája ott van a jelenben, jól eső érzés észrevenni, értékelni azt.

Az élet egy nagy játék, van eleje és vége, van benne móka, kacagás és lehet küzdelem, szenvedés, veszteség, sírás, megbocsátás, feloldozás, jóvátétel és megannyi érzés, amelyet érdemes megélni, de olykor a külvilág, a helyzet, az alkalmazkodás, az elvárások és sok szempont miatt igyekszünk visszafojtani azokat. Ne lássák az örömünket, a bánatot, a szomorúságot, a fájdalmat pedig végképp.

Ma percekig mozdulni sem tudtam, amikor elolvastam egy üzenetet a telefonomban. És bár igyekeztem éppen valahova, percekig álltam és próbáltam a rám törő érzések fogságába merülve felfogni mi is történt. „Drága Jucó nincs már köztünk.” olvastam el újra. Na, de pár hete, pár napja még beszéltünk! - beszélek magamban, egy barátnőm pedig éppen csütörtökön látogatta meg. Elolvasom újra és újra az üzenetet valami kapaszkodók keresve talán és állok tovább mozdulatlanul. Rá gondolok, aztán persze a családjára, tudom, hogy nem készült még elmenni.

Jól esik beleszippantani a novemberi levegőbe és minden erőlködés nélkül jönnek a gondolatok. Talán többet adhatnánk magunknak, egymásnak a jelenben, ha belátnánk milyen törékeny az az út, amely kinek-kinek ki van jelölve, milyen ajtók nyílnak ki és zárulnak be azért, hogy meg tanuljuk értékelni azt,  amink van; az érzéseink, a mosolyunk, a kedvességünk, az érintésünk, a figyelmünk, a szeretetünk.

Ez mind a mienk, kifogyhatatlan a forrása, mind belőlünk fakad. A pillanatokban elmerülni, jó vagy rossz érzésben átengedni magunkban a kételyeket, félelmeket, örömöket talán a legnagyobb bátorság.

Észrevétlenül is forgatom magamban tovább az érzéseimet a hír hallatán.

A jelenben élni jó dolog, örömteli dolog, nehéz dolog. A tegnapok, a holnapok körül zárják a jelent, olykor gátat szabnak annak, hogy észrevegyük, örüljünk annak, mi minden történik velünk itt és ma, szemben ülve egymással, fogva egymás kezét, vitatkozva egymással, bátorítva egymást örömben és bánatban, de itt és ma. Átadva magunkat a jelen által nyújtott csodának, az életnek, amely másnapja oly sok meglepetést, fordulatot tartogat számunkra, emlékeztetve minket arra, hogy az öröm megannyi pillanata a mienk, a boldogság vagy bánat érzése a mienk, csak meg kell tanulnunk észrevenni, beengedni, megélni azt.

Tanítgatjuk a gyereknek a tegnap-ma-holnap fogalmát és azt is, hogy holnap milyen idő lesz, mit veszünk fel, mi a program, esemény lesz, hova megyünk, mit eszünk, mit veszünk majd. Hmm. Azt, hogy a ma mit nyújt, hogy mi van ma a fejünkben, a lelkünkben elhanyagoljuk, átlépünk rajta és rohanunk a holnap felé.

A jelen, a ma pillanatait megélni, befogadni, értékelni tanulható folyamat. Beugrik egy beszélgetés foszlány, amely utolért a minap az utcán „Úgy szaladnak a hetek, mindjárt itt a Karácsony” két középkorú hölgy éppen arról beszélgettek, hogy kivel mi minden történt és arról is mit terveznek Karácsonyra, hova mennek, mit vesznek, ki hogyan tervezi az ünnepeket. Szó volt a „mitörténtről” és a „mileszmajdról” Mert tervezni, mint tudjuk hasznos dolog, szükséges dolog, fontos dolog.

Talán magamban is keresem az „én hogyan is csinálom?” kérdésre a választ. Egy kedves barátom intelme ugrik be; „Éld meg az érzést, amit érzel a jelenben! Az már a tied, azt bármikor újra elő tudod hívni, mint egy fáljt a laptopodból és megélni újra”.

 „Jó-jó-jó” hagytam rá sokszor, bár tudom, bevésődött már rég nálam, amit mondani akart, mégis oly nehéz a mindennapokban sulykolni a jelenlét igaz figyelmét. A hajtós, rohanós mindennapokban egy-egy megbeszélésen már nem is ott vagyunk, fejben már talán nem is a következő feladatra, hanem már a következő nap teendőire, megoldandó teendőire koncentrálunk. A szembejövő ismerős őszinte kérdését rutinból válaszoljuk meg, pedig ő valóban őszintén arra volt kíváncsi, hogy hogy vagy. Sablonos válaszokkal zárjuk rövidre, hogy tovább lépve rohanjunk a postára, a gyerekért, bevásárolni vagy éppen egyéb ügyünket intézni.

Jucó itt marad velünk, ahogy megannyi embertársunk, aki vesztesége, távozása ráébreszti az itt maradottakat, hogy figyeljünk oda jobban egymásra és magunkra, az érzéseinkre, amelyek meghatározzák viselkedésünket, egymáshoz való viszonyunkat. Mert a ma pillanatai csodálatosak…