A másik ember maszkja, avagy ami elfed és nem takar

Foltokban fehér, csendes, nyugodt minden odakint. A megérkezett hóesés betakar, elfed most mindent; a sok fájdalmas piszkot, az ősz tehetetlen veszteségeinek nyomait, a burkolatot, a jeget, mindent, talán azt is, ami olyan „nem szeretem történés, dolog”. Szőnyegként díszíti a szürke aszfalt felületeit.

Három fontos kérdés kapcsán állítanak döntés elé a világ eseményei nap, mint nap, majd hallunk bejelentéseket, véleményeket, ellenvéleményeket. A „melyiket, miért és mikor” hallatszik folyamatosan megannyi hírműsorból. Bámulok ki az ablakon. Ott marad a tekintetem és benne a folyamatosan felmerülő érzés, mi is történik valójában velünk, körülöttünk. Valami egyre távolabbinak, letisztultan könnyűnek és természetesnek tűnik. Talán valami úgy kezdődött el, hogy véget sem ért…

Tombol bennem a vágy, hogy elmondjam, hogy leírjam; valami nagyon fura most bármerre nézek, bármennyit beszélgetek barátokkal, kollegákkal. Sokan mesélik, hogy lassan rá kellett jönnie, milyen jó társaság is tud lenni saját maga számára, igazi karantén-találkozás önmagával.

Valami reménnyel teli fura érzés minden nap azzal ébreszt, hogy talán a tömeges számok mögött előbukkan, ott rejlik az egyén érdeke, szükséglete, érzése is. Hogy számít, hogy azt érezheti egy-egy döntés érte, róla, neki szól, hovatovább van, aki gondoskodik róla, fogja a kezét.

Úgy éreztem, hogy reggelig tudnék írni, de perceken át csak néztem a betűket és a monitort és merengő tekintetem mögött megannyi gondolat és érzés vív harcot egymással. Próbálom őket rendre utasítani, de élvezik a harcot, a méltó küzdelmet, s a szereplők közben egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

Betakart, elfedett pár órára sok mindent a hó, a tiszta, fehér hó, amely elvitte talán a figyelmünket egy kicsit a hónapok óta tartó alkalmazkodás, erőltetett megfelelés, döntési kényszerek sokaságától. Hóseprés, hólapátolás hangja hallatszik az utcánkban, no és beszélgető emberek, szomszédok hangja, akiket a helyzet hozott össze újra. Van miről beszélgetni.

Pillanatok, élmények, illatok, emlékek.  Jó így elmélázni, engedni, hogy a gondolatok, mint egy ping-pong labda pattogás után nyugodtan megpihenjenek. 

A héten többször is volt szerencsém összefutni rég nem látott ismerőseimmel, jól esett a skype, zoom szobájából kilépve újra felismerni, ki milyen magas és nem test nélküli lovagok. Különös öröm ez talán most, ahányan annyiféleképpen üdvözöljük egymást, jókat mosolyogva persze az ölelést felváltó kontaktálás, az öröm, szeretet kifejezésének módján. Ilyen ez a világ most, ilyenen vagyunk mi. Egyikőjük mindig tanítani szeretne. Tegnapi találkozásunkkor szokásához híven elmondta, mi tartja a lelket benne. „A hitünket leginkább a családunkban tudjuk megélni, hálát adva a mindennapokban.„ – mondta. Valójában tudunk e mindenért hálát adni, a jóért és rosszért, a kellemesért és kellemetlenért, a sikeresért és a sikertelenért, a támogatóért és az árulóért? Hisz mind a mi javunkat szolgálja.

Megannyi helyről hallhattuk ezt a már-már sztereotíp szlogennek tűnő gondolatot. Épp elengedni készültem ezt az oly sokszor mantrázott gondolatot, amikor egy-egy szó nem hagyott nyugodni. A „támogatóért és az árulóért”. Két szó, amely minden irányban tud hatni. Hálásnak lenni azért, hogy valaki úgy tesz, mintha támogatna? Vagy valóban támogat is? Hogy valaki elad valamit, amire nem biztos, hogy ott, akkor, úgy van szükségem? Vagy éppen árulni, elárulni valamit vagy valakit?  Aki áruba bocsátja mindazt, aminek a birtokában van; tudást, ismeretet, tapasztalatot, információt és személyesen megosztott élményt, bizony felelőssé tesz.

Igen a piac így működik. Nap, mint nap, adunk s veszünk; szolgáltatást, árut, cserélünk véleményt, tapasztalatot, ismeretet. Sokszor, maga, az információ válik a leginkább áruba bocsátható termékké, a mindennapok vitájának témájává.

Hol húzódik meg a határa a segítő, támogató szándékú információ közlésének, a pletykálkodásnak, a hatalom mentén, a saját cél érdekében történő információszolgáltatásnak vagy akár a továbbított információval való visszaélésnek vagy éppen nem jóindulatú közlésének.

Nem ítélkezhetünk, amíg nem hordjuk a másik ember maszkját.

Aki árul, elad valamit, áruba bocsátja azt, amit birtokol, ami felett hatalma van, ami felett rendelkezik. Ezzel együtt a bizalmat is, amely az egyén legértékesebb iránytűje s, amelynek árát a lelkek mélye őrzi, s nem eladható.

Pár nap múlva Imahét kezdődik, ökumenikus imahét. Csodálatos élményekkel, pillanatokkal kinek-kinek a maga lelkében, a sajátságos találkozásokkal, „egymásra találásokkal”, tanításokkal. Az igazságosság, a valós keresése; egy közös ige szerint. „Maradjatok meg szeretetben, és sok gyümölcsöt teremtek.” (Jn 15.5-9)

A hó lassan elolvad, itt-ott foltokban mutatja még magát, de arra is rávilágított talán, hogy valami valóban úgy kezdődött el, hogy talán véget sem ért….