A mindennapok a jövő... egy fekete kanapé története

Egy fekete kanapén ülök s vele együtt egy sor emléken is. Olyanokon, amelyeket az évek talán szándékosan is pókhálókkal szőttek át, s amelyek újraélednek bennem újra és újra. Május van és a májusi eső valahogyan átmossa és leporolja az elmúlt két hónap kavargó; hol félelemmel, hol tehetetlenséggel, hol reménnyel teli mindennapjait, megtapasztalásait és ezzel együtt talán eddigi életünk hangsúlyait is átrendezi. Sokak keresték, keresik az érzések, az önkifejezés módját. Ki tollat, billentyűt, ecsetet ragadva próbál szabadulni a benne tomboló visszafojtottságtól. Micsoda furcsa, ismeretlen, hárított, vagy eddig megtagadott érzések törtek utat maguknak most, hogy távol közösségeinktől, családtagjainktól, barátainktól, kollegáinktól, megszokott szabadidős tevékenységeinktől. Távol az öleléstől, amelyről annyit olvasunk és papolunk, hogy milyen fontos és milyen gyógyító ereje van. A virtuális tér utat tört magának; munkánkban, tanulmányainkban egyaránt, az izolációban a gondolataink fölötti hatalmunk tornagyakorlatok formájában tartott edzést nap, mint nap. Volt dolga bőven.

Kilépve a virtuális mindennapokból, a fekete kanapén üldögélve az „itt és most” érzése különleges élménnyel lepett meg. Vannak tárgyak, amelyek velünk együtt változnak, kicsit megkopnak, olykor elromlanak. Tárgyak, amelyeket használunk bizonyos célból és bizonyos érdektől vezérelve részei mindennapjainkak, és amelyeket hol meg lehet javítani úgy, hogy egy életen át „szolgáljon”, hol nem. Ide tesszük őket, hol oda, hol figyelünk rá és ápoljuk, hol hagyjuk az idő vasfoga által, hogy megkopjanak. Vannak tárgyak, amelyeket újra és újra megpillantva örvendezünk a „De jó, hogy megvan még!” felkiáltással. Így vagyok én most az alattam elnyúló fekete kanapéval.  Aztán hirtelen egy pillanatra bekúszik és lehűt egy kedves ismerősöm életfelfogása, amit oly gyakran hangoztat: „Na, de az csak egy tárgy, nem fontos, ragaszkodásnak helye nincs.”

A fekete kanapét, amin ülök, több mint húsz éve láttam meg először. Az elmúlt idő alatt sok mindent látott, „hallott”, sok minden borult rá, sok terhet elviselt, állt félretéve, letakarva.  Fura. Akkor is nagyon tetszett valamiért és ma éppen ugyanúgy talán más okból kifolyólag. Akkor kölcsönbe érkezett, aztán maradt, majd eltűnt az életünkből. Most pedig újra ott állt előttem semmit sem változva. Az enyhe, érett kopások mit sem változtattak alakján, stílusán. Talán a véletlennek, de sokkal inkább a kijárási tilalom utáni könnyítésnek köszönhetően egy rövid látogatás alkalmával került az előtérbe újra. Az „újra találkozás” valami furcsa szeretettel teli érzés kíséretében juttatta eszembe, hogy mennyit éjszakáztam rajta gyermekeimet etetve, mennyi közös kuckózás helyszíne volt, Édesanyám ezen dőlt le, amikor az unokáira vigyázott. Mennyi egyéb emléket, beszélgetéseket, visszatérő találkozások élményét őrzi valami megmagyarázhatatlan kötődés élményével. A pókhálók mögül, jó és kellemetlen emlékek sora tör fel érintve a jelent, amiben élünk; a kétely, a félelem, a szorongás, a hazugság, a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség jelenlétében kibontakozó újratervezési, túlélési technikákat.

Az „itt és most” élményét értékelni nem is oly egyszerű. Ott belül érik és talán tudatosan tanulható, mi is tehetünk érte. Nem gondolkodni, agyalni a „most előttin” és nem vágyakozni az elvárt jövőbe. Egyszerűen csak átengedni magunkon a van, a most élményét, megélni azt, amit érzünk, jót, s rosszat egyaránt. A kanapéra ülve valami ilyesmi járt át, no és a hála kifejezése, hogy birtoklás nélkül értékeljük azt, ami van. Legyen az egészség, társ, család, munka, barátok és igenis örüljünk neki most a jelenben.

Felelősséggel éljük az életünket, gondoskodva szeretteinkről, aggódva értük. Talán néha magunkat jobban féltve s a gondok, nehézségek, na és persze a siker hajszolása közepette elveszítjük a jelen értékelésének képességét. Nem merünk, vagy nem akarunk, vagy éppen nem tudunk örülni a mának, ha az éppen gondterhelt, közömbös vagy éppen „minden rendben van” állapotában van.  Az elmúlt hónapokban megélt tehetetlenség, a saját magunkban és a környezetünkben megtapasztalt reakciók sokak életében tisztább képet rajzoltak vagy éppen újra rajzolták életük térképét, összezavarva eddigi terveinket, újra tervezésre késztetve életüket. Megélni és értékelni a jelent, azt, hogy valami van bizonyosan nem idilli, hangzatos vágy.

A fekete kanapé valamit üzent; nemcsak nekem, mindannyiunknak. A mindennapok a jövő, ne szalasszunk el egyetlen napot sem. Mennem kellene, de olyan jó üldögélni rajta még egy kicsit. Talán várom, hogy egyre többen leüljünk egy képzeletbeli fekete kanapéra, hadd meséljen tovább.