A belváros egy szűk utcájában egy fakapu mögött lakik egy művésznő. Festeget. Nem! Dehogyis! Fest. Műterme a lakása, egy pici garzonlakás. Belső udvarra néző, picinyke galériás lakás. A bejáratnál mintha egy galériába érkeznék, akad itt kép Gobbi Hildáról, aztán tábla Művészbejáró felirattal, na de megfér a Nespresso kapszulák tartója is a falon. Kérem is, hogy segítsen körbe vezetni. A tárlatvezetésnek örömmel tesz eleget.
Az
előszoba-konyhából nyíló egyszobába bekukkantva a magas belmagasság miatt
kialakított un. galéria mágnesként vonzza a tekintetemet.
A
teremőr a 14 éves pitbull kutyus, aki gazdája határozott fegyelmezésére a
helyére somfordál. Érzem méregető tekintetét magamon, talán éppúgy, ahogyan
egy-egy teremőr tudja gyanakodva nézni a látogatókat a múzeumban. Igazából
féltem egy kicsit tőle, de belül eldöntöttem, hogy csak azért sem mutatom.
Leülünk
beszélgetni, szemtől szembe, ahogy szeretek. Most viszont érzem, hogy a
kelleténél többször nézek körbe, jól esne most csak úgy nézelődni. Kávéval
kínál!
- Igen, kérek, mondtam!
Hurrá,
időt nyerek, hogy tovább szemlélődhessek.
Márta
fest és aktív közösségi média szereplő,
úgy nevezett influenszer közel hatvan évesen. Egyik cigarettára gyújt a
másik után. Mély, karcos hangja mégsem ennek köszönhető. Karakteres, szókimondó.
Képei is azok, persze ki-ki mit olvas belőlük.
Elgondolkodtam,
mi óta is tartjuk a kapcsolatot? Évek óta, a virtuális térben. Márta pár éve, a
debreceni hospice részlegünk megnyitása után egyszer csak gondolt egyet és
képeket ajándékozott az osztálynak. Na, innen az ismertség. Noha ott, akkor személyesen
nem találkozhattunk, de a képek meséltek már akkor is róla.
A reggelem
jól indult, már a kávén is túl éppen a napi, heti sőt az őszi szünet adta
lehetőségek logisztikai szervezésén törtem a fejemet, amikor bénító hírként
olvastam, hogy meghalt az a nőgyógyász-kórházigazgató, aki gyermekeim
születésénél a saját szülészem mellett mindig fel-fel bukkant. Mackós,
mosolygós, energikus, lendületes énje most is mosolyogva nézett rám. Életek
megszületésében segédkezett. Nőket, anyákat gyógyított.
Mesélem
Mártának, hogy nem, nem nem. Ez nem lehet igaz, hogy ez történt. Két napja azt
a hírt kaptam, hogy jobban van, hogy jobban lesz. És én ezt most nem tudom
feldolgozni. Na és hogy miért és hogy nem tudták megmenteni, pedig mindenki
megtett mindente. Aztán persze mesélem a rosszindulatú kommenteket, amelyeket a
hírek hallatán egy-két portálon lehetett olvasni.
Őszintén
megosztom vele, hogy nagyon gondolkodtam, hogy lemondom a látogatást, de
valahogy úgy éreztem, ezt most nem tehetem meg.
Majd
elnézést kérek tőle, hogy személyes aznapi hangulatomat ecsetelem, de valahogy
úgy érzem, tudnia kell, miért fürdőzök kicsit másként a képei hangulatában,
mint máskor tenném.
Vannak
pillanatok, események, amelyeket nem értünk. Vagy nem éppen akkor és úgy,
ahogyan az valójában van. Aztán persze utólag mindig rájövünk, hogy minden úgy
van jól, ahogy van, és mindennek oka van. Na, de tényleg így lenne? A délelőtti
hír továbbra is azt a kérdést feszegeti bennem a mérhetetlen szomorúság és
hiány okán, hogy mit akarhat üzenni ezzel a Teremtő, mit kell az élettől még
tanulnunk.
Na,
de ennek kapcsán persze ő is mesélni kezd.
- Képzeld, három évvel ezelőtt egy
kedvenc színészemnek ajándékoztam egy festményt egy előadás után egy vidéki
városban. Egy évvel később, amikor újra visszamentem egy másik programom
kapcsán, szomorúan tapasztaltam, hogy a kép még mindig ott van. Hogy nem vitte
magával, érted, a kedvenc színészem. Olyan csalódott voltam, vagyok. Tudom én,
hogy nagyméretű a kép, meg minden, na de éppen ő, éppen ő ezt tegye. mondja
Márta.
Látom,
furán néz rám. Ahogy a történetbe egyre jobban belelovalja magát, látja, hogy
mosolyogni kezdek. Belül, valami nagyon furcsa érzés mocorog bennem; na de
nekem ezért kellett ma ide jönnöm. Hogy mégiscsak igaz, hogy mindig a helyére
kerülnek a dolgok.
Látom,
még mindig nem érti, mi bújkál bennem.
- Hol van az a kép most, Márta? –
kérdezem
- Hát hol lenne? Itt, a galérián. Csak
nem hagytam ott, amikor láttam, hogy nem vitte el.
- Megnézhetném? – kérdezem
S,
amíg megyünk fel a galériára a képért, elmesélem neki, hogy bizony tudok a kép
történetéről. Az előadás napján még este felhívott az említett művész – aki
színházi estjét jómagam szerveztem az említett helyszínre, hogy egy kedves
hölgy hozott neki egy festményt, amely nem fért be az autójukba és valahogyan
juttassam el majd hozzá. Pár nap múlva a művészt súlyos baleset érte, amely
során nem tudtunk kommunikálni. A képről mindenki megfelejtkezett, kivéve
Mártát.
Egy
pillanat alatt hat évet repültünk át a jelenbe. Na, most már értem, miért
kellett éppen ma találkoznunk, hogy megint tanuljunk az élettől valamit.
Hogy
milyen hamar is ítélkezünk, hogy nem mindig ott, rögtön kapunk választ egy-egy
öröm vagy veszteség kapcsán. Hogy legyünk türelmesebbek, megértőbbek; hogy
mennyire jó önzetlenül adni és milyen jó érzés, ha elfogadnak, meghallgatnak.
Szóval, hogy figyeljünk jobban egymásra és magunkra is, mert az élet
pillanatok, élmények sora, amely mint értékes.
A
képnek története, mondandója van akár visszakerül a művész kezeibe, akár nem.
Azóta
aludtam egyet. Aludtam rá egyet, hogy ugyanazt érzem-e ma, mint tegnap. A
szomorúság mellett megfér a szeretet és a hála.
Igen,
hálás vagyok azért, ami megadatott, egy találkozásért, gyermekeim születésénél
egy megerősítő tekintetért, az életért és azért, hogy azt érezzem, minden a
helyére kerül az életben csak idő, türelem és elfogadás kérdése.