-
Társadalmi és
és
kulturális mediátor
Részletek
-
-
-
Blog
Ülök egy koncerten, ahol éppen a dalok szövege, a hangulata ragad magával és indít egy ismeretlen és váratlan időutazásra. Várakozás nélkül egyszerűen jól akartam magam érezni, átadni a lelkemet annak az élménynek, amely a színpadról megérint édesanyám egyik kedvenc énekese előadásában. Talán épp anyám miatt szerettem volna eljönni, de erre csak a helyszínen döbbentem rá. Bár az eső lógatta a lábát, a nézőtér csordultig tele, én pedig valami régen meg nem élt hálát éreztem. A hála érzése elér egészen anyámig, a mosolya, a vidámsága, az érzékenysége, a kedvessége, elfogadása mosolyt csal az arcomra… látom magam előtt, ahogyan- amíg tudott - táncolt otthon, ha úgy volt kedve. Meglepni valakit jó érzés, örömteli érzés. Tele van szeretettel, figyelemmel, odaadással. Öröm az, amikor betalál a szándékunk, no és persze olyan is előfordul, amikor nem éri el a várva várt hatást. Kétélű fegyver és bármilyen alaposan is készíti elő az ember, bizony előfordulhat, hogy visszájára sül el. Na, de mégiscsak több az olyan alkalom, amikor mindenki együtt örül. Egyszeregy, hogy meglepni valakit a másik emberről szól, mégis sokszor tűnhet „jószándékkal öncélúnak” és okoz örömet, kihívást, izgalmat a meglepetésre készülőknek. Valójában mennyi és milyen mértékű figyelmet, kreativitást, emberismeretet jelent jól előkészíteni, vagy spontán ötlettől vezérelve meglepni a „kiszemelt áldozatot”, az pedig valóban nagy öröm, ha velünk együtt örül. Az őszi-téli időszak talán jóval inkább bővelkedik olyan névnapokban, amelynek szép számmal vannak birtokosai kis hazánkban, így aligha van, aki kimarad egy Katalin, Erzsébet vagy éppen egy András napi ünneplésből. Vidám baráti, vagy családi összejövetelek, amelyek hagyománnyá váltak. Fontosak, megszokottak, ünnepelni lehet bármi is történt aznap.
December első napja, a naptári tél első napja, tehát ha ilyenkor hideg van, hó vagy köd nem mondhatjuk, hogy „miazhogy”, mert ugye az a „dolga” a természetnek, hogy téliesre forduljon. Az idei első téli hónap első napja valóban a csípős téli hideget is hozta, no és olyan szokatlanra, olyan elképesztően törékenyre sikeredett. Egy-egy jól megtervezett nap, vagy hétvége kellemesen megélt élményei lerakódnak bennünk, picit úgy, mint a vízkő a mosógép falán. Le lehet azt onnan oldani, de mégis nyoma marad. Ott marad az érzés és tovább él bennünk.
Egy fekete kanapén ülök s vele együtt egy sor emléken is. Olyanokon, amelyeket az évek talán szándékosan is pókhálókkal szőttek át, s amelyek újraélednek bennem újra és újra. Május van és a májusi eső valahogyan átmossa és leporolja az elmúlt két hónap kavargó; hol félelemmel, hol tehetetlenséggel, hol reménnyel teli mindennapjait, megtapasztalásait és ezzel együtt talán eddigi életünk hangsúlyait is átrendezi. Sokak keresték, keresik az érzések, az önkifejezés módját. Ki tollat, billentyűt, ecsetet ragadva próbál szabadulni a benne tomboló visszafojtottságtól. Micsoda furcsa, ismeretlen, hárított, vagy eddig megtagadott érzések törtek utat maguknak most, hogy távol közösségeinktől, családtagjainktól, barátainktól, kollegáinktól, megszokott szabadidős tevékenységeinktől. Távol az öleléstől, amelyről annyit olvasunk és papolunk, hogy milyen fontos és milyen gyógyító ereje van. A virtuális tér utat tört magának; munkánkban, tanulmányainkban egyaránt, az izolációban a gondolataink fölötti hatalmunk tornagyakorlatok formájában tartott edzést nap, mint nap. Volt dolga bőven. Ma gyönyörűen sütött a nap, a kellemes novemberi idő örömmel töltött el, reméltem, hátha tolódik a ködös november olykor elszomorító homálya, és az egyre rövidebb nappalok adta fény ereje még itt piknikezik közöttünk. Az étkezések öröme, az asztalra kerülő ételben rejlő megannyi kéz munkája ott van a jelenben, jól eső érzés észrevenni, értékelni azt.
Az élet egy nagy játék, van eleje és vége, van benne móka, kacagás és lehet küzdelem, szenvedés, veszteség, sírás, megbocsátás, feloldozás, jóvátétel és megannyi érzés, amelyet érdemes megélni, de olykor a külvilág, a helyzet, az alkalmazkodás, az elvárások és sok szempont miatt igyekszünk visszafojtani azokat. Ne lássák az örömünket, a bánatot, a szomorúságot, a fájdalmat pedig végképp. Selymes ősz haját csalán főzetével mosta, mert, ahogy mondta ettől olyan selymes, könnyen kezelhető, simulékony lesz. Hmmm. Milyen sok területén az életnek vágyunk hasonló minőségre. Nagymamámtól, akitől a hamis túrógombóc receptjét, a női fortélyokat, az öltözködés, a nőiesség, a divat szeretetét, a belső szolgálatot, a virágok szeretetét, a piaci alkudozás technikáit és az „Alig van valamim, mégis tudok adni!” mikéntjét, a „Nem elég jónak, becsületesnek lenni, annak is kell látszani!” világát, az „Állj ki önmagadért, de csak okosan!” női küzdelmét, a dühből, az agresszióból eredő erőszak kezelését, az „Adj, ha van miből, annak, akinek kevesebb jutott!” elvét, a konyhai újrahasznosítás falusi trükkjeit tanultam. Ma is tanít minden szava, bár bevallom gyerekként, lázadó tinédzserként jókat mosolyogtam magamban ezeken. Előfordul olykor, hogy valamely cselekvés közben azt érezzük, szeretnénk már túl lenni rajta, szeretnénk, ha léphetnénk tovább, csinálhatnánk a következő dolgunkat. Mehetnénk a következő helyszínre, vizsgálhatnánk a következő beteget, tárgyalhatnánk a következő esetet, megtarthatnánk a következő órát, mert valami miatt már a jövő eseményén jár az eszünk. Valljuk meg őszintén, elő-elő fordul ez mindannyiunkkal, kicsikkel, nagyokkal egyaránt. Indokot persze mindig találunk, ki-ki vérmérséklete és fantáziája szerint. Foltokban fehér, csendes, nyugodt minden odakint. A megérkezett hóesés betakar, elfed most mindent; a sok fájdalmas piszkot, az ősz tehetetlen veszteségeinek nyomait, a burkolatot, a jeget, mindent, talán azt is, ami olyan „nem szeretem történés, dolog”. Szőnyegként díszíti a szürke aszfalt felületeit.
Három fontos kérdés kapcsán állítanak döntés elé a világ eseményei nap, mint nap, majd hallunk bejelentéseket, véleményeket, ellenvéleményeket. A „melyiket, miért és mikor” hallatszik folyamatosan megannyi hírműsorból. Bámulok ki az ablakon. Ott marad a tekintetem és benne a folyamatosan felmerülő érzés, mi is történik valójában velünk, körülöttünk. Valami egyre távolabbinak, letisztultan könnyűnek és természetesnek tűnik. Talán valami úgy kezdődött el, hogy véget sem ért… Az utóbbi időben valahogy egyre megszaporodtak a nyílt levelk. Volt is téma bőven, és a válaszok sem várattak sokat magukra. Az ügyek tovagyűrűző hatása valódi, fontos társadalmi vitákat indított el egy-egy döntés és történet kapcsán. A szélessávú kommunikációs csatornák is újszerű, kifürkészhetetlen utakat törtek maguknak! A mai nyitott közösségi média platformok persze nem kímélnek senkit. Valódi válaszokért kiáltanak felháborodást keltő ügyek legyen szó a családon belüli erőszak bármilyen minősített esetéről vagy éppen a gyermekek védelméről. Van hangja, hangszíne egy-egy véleménynek, a széles skála minden fokán. A minap egy történet kapcsán rájöttem, hogy talán más célja is lehet egy-egy nyílt levélnek. Akár az, hogy felháborodásunknak adjunk hangot, vagy változásért kiáltsunk, vagy éppen azért, hogy egyszerűen csak felkapjuk a fejünket, megálljunk egy pillanatra és elgondolkodjunk a bosszankodás helyett azon, meglátjuk-e dolgok mögött magát az embert. Még mindig a fagyos, hideg, csúszós tél uralkodik felettünk. Kétszer is meggondoljuk, hogy hova indulunk el és persze mit veszünk fel. Félre a magassarkú csinos kiscsizmákkal- legalábbis, ha gyalogosan van dolgunk kisutcákat, jégtelenített utakat járva, illetve be a táskába, ha éppen olyan a munka jellege, helyszíne, az alkalom. Bármikor elő ránthatjuk és máris jobban érezzük magunkat, a vastagtalpú, csúszásmentes, divatos hótaposó helyett.
Na, de maradjunk a ma reggelnél. A reggeli rituálé végeztével a nálunk oly pörgős reggelt még mindig a csend uralta. Síszünet van, nincs iskola, az óvodás megfázott, ma nem megy, és felnőtt gyerekeim persze percre kiszámolták, hogy a remélhetőleg pontosan érkező menetrendszerinti busz eléréséhez szükséges idő hogyan telik az explonenciális növekedés reggeli időfüggvényében, ezért egyetlen felesleges percet sem töltenek el így itthon, ergo az ébredést is eszerint nyújtják.
Ülök a reggeli kávé mellett és a reklám birodalmában című 1970-ben kiadott könyvet „Érzem, fáj a lelked. Emlékszel mit mondtam? Szalmaláng. Ha valóban szeretünk valakit, úgy mindent elfogadunk, amit ő mond és tesz. Rajongásig vagyunk érte, és ha azt érezzük, hogy ő most nem figyel eléggé ránk, még azt is szeretjük benne… még ha fáj is. No, ez a szerelem”… mondta a nagymama a 17 éve kisunokájának, aki elkeseredetten, csalódottan zokogott a vállán egy szakítás után és csak annyit bírt mondani, hogy nem értem, annyira csalódtam benne. A nagyi igazi titkos cinkostárs volt. Unokái szívesen osztották meg vele örömüket és ha bánat érte őket , az ajtaja szinte magától nyílt, mint aki érzi, tudja, hogy unokái bebocsátásra várnak. Sokan sokféleképpen értelmezik egy jegygyűrű vagy egy karikagyűrű jelentését, szimbólumát.
Egy nyolcvanéves házaspárral találkoztam a minap. A férj azt mesélte éppen, hogy felesége betegsége miatt annyira megduzzadtak az ujjai, hogy a beteg, magatehetetlen ember kezén lévő gyűrűt nem tudja sajnos lehúzni róla. Nem egyedi eset ez persze azok számára különösen nem, akik bármilyen szociális vagy idősek otthonában dolgoznak.
A belváros egy szűk utcájában egy fakapu mögött lakik egy művésznő. Festeget. Nem! Dehogyis! Fest. Műterme a lakása, egy pici garzonlakás. Belső udvarra néző, picinyke galériás lakás. A bejáratnál mintha egy galériába érkeznék, akad itt kép Gobbi Hildáról, aztán tábla Művészbejáró felirattal, na de megfér a Nespresso kapszulák tartója is a falon. Kérem is, hogy segítsen körbe vezetni. A tárlatvezetésnek örömmel tesz eleget.
Az előszoba-konyhából nyíló egyszobába bekukkantva a magas belmagasság miatt kialakított un. galéria mágnesként vonzza a tekintetemet. Ja, hogy az apák is szeretnek beszélgetni? Na, nem pusztán üzleti dolgokról, a munkáról, hanem a napi teendőkről, a gyerekeikkel vívott harcaikról, az örömeikről, a sikereikről és a kudarcaikról?
Kikívánkoznak gondolatok, érzések, élmények vagy történetek az „átörökölt” mintákról, az önmagukkal való elszámolásról, a lemondásokról, az alkalmazkodásról éppúgy, mint a családi védőháló mikéntjéről, no és a megélt vagy éppen meg nem élt apaságukról.
Az apamondta.hu egy olyan platform, ahol bátran, őszintén, önkritikusan megnyilvánulva hallhatunk történeteket apai szerepekről, az intelmektől, a szigorúságon keresztül a meglágyított apai szíven át. A gyermeki rajongásra, a gyermekkori csínytevések lenyomatára, a szigorra, a biztonságra, a jelenlét teljességet adó élményére immár apaként visszaemlékezni bizony izgalmas utazás a gyermeki énünk bolygóján. Kimondatlan érzések törnek elő és csalnak mosolyt vagy éppen könnyet az arcunkra, hiszen az őszinte, önkritikus, bátor szembenézés az igazi valóság show. Fura, viharokkal teli ez az idei tavasz. Hangos morajlással, nagy széllel, majd fülledt meleggel változékony arcát mutatja az időjárás; a szórványos esők nap, mint nap feladatot adnak hogyan is öltözködjünk munkába menet vagy éppen csak úgy, már-már felcímkézve gardróbunkat „Az atlétától a széldzekiig” felirattal. Na, de mindegy is, mert ugye örülnünk kell annak is, hogy idő is van és járás is van végre. Kijárás, bejárás, átjárás, összejárás, lejárás, feljárás, megjárás, eljárás, rájárás, idejárás, odajárás, kinek mi éppen.
A kijárás után végre lejárhatunk, feljárhatunk egymáshoz, összejárhatunk barátainkkal, rokonainkkal, ismerőseinkkel, újra értelmezve, újraértékelve saját világunkat és a körülöttünk megmaradt valóságot. Más most minden, talán nem is tudjuk a választ, hogy miben más, de belül valami bizonyára megváltozott akár beismerjük, akár nem. Szerelem, szeretet, bizalom. A játszótér életünk egyik meghatározó színtere. A családi házakkal övezett kis téren kialakított játszótéren minden játék foglalt, minden padon szülők, nagyszülők, testvérek ülnek megfigyelő, felügyelő státuszban. A bekerített területről kiszűrődő zaj eltérít sétám eredetileg megtervezett útvonaláról. Késztetést érzek, hogy részese legyek újra ennek a hangulatnak, így rövid mérlegelés után, határozottan, olyan rutinos „sokgyermekes anyukás” léptekkel bemegyek és leülök az egyik padra egy idősebb ősz hajú hölgy mellé. Hirtelen valami megmagyarázhatatlan nyugalom állapotában fejben apró fényképeket készítek az elém táruló hangos „csendéletről”. A mellettem ülő nagymama kinézetű hölgy beszélgetést kezdeményezve megszólal. „Itt mindenki valakit figyel, valakire vigyáz, valakit félt, valakit szólongat.”- nézze csak kedveském. A terepszemle után oldalra fordulok s látom, hogy a nő elmélázó tekintetének láthatatlan álarca mögött némi fáradtság, fásultság, gondterheltség, a „nézek, de nem látok” állapota mutatja magát. Várakozni olykor érdekes, elgondolkodtató, olykor hasznos, olykor pedig kifejezetten unalmas cselekvés. No persze, ez csak rajtunk múlik! Mindenképp megállásra készteti az embert, vagy éppen ülésre vagy megtorpanásra. A helyzet adja, hogy van-e időnk a nézelődésre, a figyelemre, a megfigyelésre, vagy éppen elgondolkodni és rendezni gondolatainkat vagy megtisztítani fejünket a kavargó érzésektől. Na, jó, persze, ha ez több órán át tart, elszakadhat a cérna és az unalom síkján a türelmetlenségből adódóan az indulat is utat törhet magának.
Na, de vissza a várakozás adta aranypercekhez! Mert ugye ilyenkor az időnek a tartalma a fontos, nem is feltétlenül a hossza! Megvásárolt idő ez, a tudatalattink is jelzi, hogy itt a töltődés ideje. Olvasni jó, olvasni kell, olvasni élmény. Nyár vége felé sokan számot vetünk milyen könyveket sikerült a pár napos vagy hetes szabadságra magunkkal vinni, na és persze mennyi az, amennyit sikerült el is olvasni. Gyerek(ek) mellett elmélyülten, komoly írásokat, könyveket olvasni, valljuk meg őszintén különdíjas teljesítményt érdemel. Ha mégis megpróbálkozunk vele, furcsa párbeszédek születnek. Ritkán utazom taxival. Magam sem tudom, hogy miért, hiszen, amikor úgy hozza a helyzet kifejezetten élvezem. Rábízni valaki idegenre magam, megbízni benne, hogy a legjobb úton visz el A-ból B-be talán nem is gondoljuk milyen felelősség és bizalom is egyszerre.
A taxis társadalom” nagyhatalom”. Nagyszerű érdekérvényesítő ereje mellett valódi információs központ, hírszerző és hírvivő egyszerre. A sofőr személyiségétől, a pillanatnyi hangulatunktól vagy éppen a nem elhanyagolható üvegen túli helyzettől, a közlekedéstől függően lehet kellemes vagy éppen kellemetlen élményünk persze. Sok előítélet mellett mindannyiunknak van jó néhány sztorija a „de kedves”-től a „de szemét” fokozatig. Na, persze az utasok is megérik a pénzüket néha. Csábítóan nézett rám a minap a hűtőszekrény alsó fiókjában található hatalmas cukkini, amelyet egy kedves ismerősöm hozott azzal a felkiáltással: ”Ugye szeretitek, nekem annyi van belőle a kertben.”
„Igen, nagyon.”- mondtam és már forgattam is magamban, hogy az internet böngészőiben oly gyakran felbukkanó receptáradatból éppen a cukkini fasírthoz vagy valamely különleges recept alapján elkészített cukkini felfújthoz lenne inkább kedvem. A döntés hamar megszületett, maradtam a jól bevált rántott cukkininél. El is kezdtem az előkészületeket, a panírozáshoz szükséges „bemosakodás” után voltam éppen, – kötény, gyűrűk le, tányérokat elő – kiderült, hogy nincs csak egy tojás itthon, ami ugye vajmi kevés egy ekkora gyönyörű darabhoz.
A szomszédság nagyszerű dolog és bizony a kisbolt helyett néha gyorsabb és praktikusabb is. Gyakran barterezünk „alapanyagért kész kaját” felkiáltással. Így történt ez most is. Kedvenc szomszédaimhoz, a kötényt magamon hagyva szaladtam át, nyilván a gyorssegítség reményében, minimum egy tojással biztosan ki tudnak segíteni. Kiállítás megnyitó. Megannyi helyen, megannyi féle módon.
Zsófi fellép, táncolni fog édesanyja várva várt kiállításának ünnepélyes megnyitóján!
Odaszalad, beül egy pillanatra Judit ölébe, majd izgalmában fel s leteszi a tánchoz szükséges kalapját. Szeretne jót s jól tenni, örömet szerezni az anyukájának, másoknak és talán picit ezzel önmagának is. Csoda van készülőben, a szeretet csodája. Mókás beszélgetés fültanúja voltam a minap. Rémisztően közeledik a nyár vége sokak sajnálatára, no és persze sok szülő örömére is. A hosszú nyári szünet kiaknázza a szülők, nagyszülők, szomszédok, szülőtársak, családtagok minden logisztikai képességét és kreativitását, a kiégés jelei mutatkoznak, mit is játsszunk még, milyen táborba mehetne még nyár végén a gyerek, hiszen nincs több szabadságom már. Ha röntgenezni lehetne, mi jár a fejükben, egészen egyszerű, ám nagyszerű óhajtó mondatokat látnánk kirajzolódni, amelyek a vastag röntgenpapíron is alig férnek meg. Nagy nehezen előkerülnek a júniusi évzáró után jól elrejtett listák. Biztos ismerős mindenki számára a „Jól elteszem valahova, hogy meglegyen!” mondat, aztán nem jut eszünkbe, hogy hol is van az a „valahova”. Így aztán ráfordulva a nyári szünet célegyenesére augusztus közepén megindul a zsongás, versenyt futnak a nagyáruházak papírírószer részlegein a vásárlók, hiszen most mindenhol „vásár” van, most vegyél, mert most olcsó és azt hisszük többé már nem lesz jó áron kapható grafit és színes cerka, no és társai! Anyám kezét nézem. A kezét, amely ma már nem tud simogatni, nem tud ölelni, mégis az övé és kicsit az enyém is. Az enyém? Igen, kezének mozdulata, érintésének emléke az enyém. Minden évben egy bizonyos napon különös érzés kerít hatalmába. Ahogy telnek az évek, egyre inkább tudom, hogy minden érintésének ereje, minden mozdulatának, szavának, tekintetének értelme volt. Hálát és köszönetet érzek minden születésnapom alkalmával, hogy életet adott és ma már mozdulatlan kezével tanított, kezei között tartott. De mi is ez a hála valójában, félre tudjuk-e tenni a túlélésünk okán oly kénytelenül erősödő egónkat, a környezetünk elvárásait és valóban kimondani, elfogadni, megbocsátani, megengedni és elengedni egy-egy érzést. A hirtelen jött napfény és a napsugár melege oly jólesik az arcnak és persze a lelkünknek is. A Felmelegít, feltölt, no és persze megvilágítja, kiemeli az arc megannyi jellegzetes karaktereit; a szeplőket éppúgy, mint a ráncokat, a foltokat. tavaszi napsütés megannyi jótékony hatása mellet idén adott még valamit. De mit számít ez most?! A napfény ereje arra késztet, hogy becsukjam a szemem, arcom a nap felé fordítsam és azt érzem, megszűnik a világ. Bár beszűrődik a környezet zaja, mégis valamiféle történet pereg előttem. Nem akarom tudni, hogy a képzeletem szüli-e vagy éppen egy mellettem lévő asztalnál meséli egy külföldi fiatalember. Na, de mindegy is. Azt veszem csak észre magamon, hogy a történet megelevenedik előttem, csodálkozok, értetlenkedek, mosolygok és sosem hordott kalapomat emelem a történet szereplői előtt.
Az élet megannyi pillanata gondolkodtatja el az embert, hogy az emberi méltóságért, az alanyi jogon mindenkit megillető emberi méltóságért teszünk-e nap, mint nap. Felemeljük-e szavunkat, kiállunk-e a másikért és kiállunk-e önmagunkért? No és ha igen, akkor hogyan tesszük ezt, ha bántás, vagy éppen nem tetsző viszonyulás ér bennünket születésünk pillanatától halálunk utolsó percéig.
Ki és mi tanít meg bennünket azokra az értékvonalakra, arra a sorvezetőre, amelyet ilyenkor oly jó lenne előkapni. Bizony megannyi helyzet adódik, amikor jótanácsként azt halljuk, „Állj ki önmagadért! Állj ki azért az ügyért, amit képviselsz! Állj ki a szeretteidért! Állj ki a szűkebb és tágabb közösséged tagjaiért!”
Újra feltehetjük a kérdés; hogyan, miként, kitől tanuljuk meg ezeket a helyzeteket kezelni egy nemzet egyenrangú tagjaiként az iskolában, az utcán, a családban, a munkahelyen, a közösségi médiában, a templomban, vagy akár mi nők, a szülőszobán. Miként értékelem, amit a másik mond, vagy inkább azt vegyem észre, ahogyan cselekszik? Valójában hiszek-e neki? Értem-e, elfogadom-e a saját megérzéseimet, ha azok azt súgják, ami történik, rég nem a valóságot tükrözi. Éppen valami mögöttes cél manipulálja annak tartalmát és adja annak motivációját. A valóság pedig nem érdekli.
Kint süt a nap és csend van, a madarak hangját hallgatva mégis a várakozással és reménnyel teli csend zaja járta át a kórtermet. Húslevest főzött nekem, mert tudta, hogy szomorú vagyok, mert tudta, hogy mit jelent egy édesanyának, ha a gyermeke kórházban van, mert segíteni akart. Kis edényben, főtt hússal, zöldséggel vasárnapi ebédet varázsolt a kórterembe. A húslevesben erő volt, szeretet volt, egy érző ember és barát lelke volt. Meglepett, zavarban voltam. Apró termete tekintélyt parancsolóan hatott rám. Nem volt mit tenni, s bár egy falatot sem tudtam enni abban a néhány napban, azt mondta, addig nem megy el, amíg nem eszek néhány kanállal. Mit volt mit tenni, kanalaztam, közben potyogtak a könnyeim a meghatódottságtól, s talán az alvatlanságtól, az aggodalomtól, a kimerültségtől. Nem akart vigasztalni, csak ült mellettem és beszélt hozzám és ez akkor több volt, mint bármi, amit kaphattam volna. Akkor ott nem professzor volt, hanem valaki, akire mindig lehet számítani, aki tudja, hogy van helyzet, amikor gyógyítani szavakkal, tettekkel is lehet. Tudta, hogy olykor, ez a minden lehet. Nekem akkor a mindent adta, az őszinte szavak mellett a reményt, hogy van erőm végigcsinálni. Két ember néz egymás szemébe, hosszasan, tele megannyi érzéssel, néz egymás szemébe. Szavak nélkül beszél a tekintetük. Ők nézik egymást, mi nézzük őket és kezdjük kapizsgálni, mit jelent a tekintet ereje, a szem lelkének tükre. Egymást gondosan ölelve, enyhe, hullámzó ritmusban táncolnak, forognak és nézik, nézik egymást. Jó nézni őket, beleolvadni a tekintetükbe. De jó is nekik, valami ott bent nagyon jelen van. Valami, de ugyan mi. A tánc ritmusában, az élet táncát járják, amely megmutatja a hol fent, hol lent olykor megmagyarázhatatlan érzését, a gyors és lassú mozdulatok erejét, az élet gyönyörű kapcsolódásait, no és persze az elkísérés gyötrelmei után, az elengedés küzdelmes, megtisztító erejét.
Van itt sok, olyan, mint Gombóc Artúr készletében; kerek, kitűnő, savanyú, édes, gömbölyű, szögletes, gyűrött és szabályos, becsomagolt és csomagolás nélküli, na es persze, ahogy mások elől féltik a gyerekek rejtett és dicsekvésre okot adó!
A közösségi média falát bogarászva meg-meg akad a szemem a szülők által posztolt, büszkeségre okot adó félévi bizonyítvány másolatokon! Elgondolkodtató, sokan szóvá is teszik, mondván; “megkérdezte a gyerekét, hogy kiteheti-e,. Tud-e róla az érintett? Kinek és miért is van szüksége, hogy minél többen tudják, lássák hogyan is produkált a gyermek, illetve inkább máshogy fogalmazva, hogyan is értékelték a gyermek teljesítményét.?”
Keressük a lényeges dolgokra a válaszokat, talán tudatalattink által sugallva, előkészítve a várva várt élmények adta pillanatokat, amelyek vagy magukkal ragadnak, vagy éppen meglepnek és megállásra késztetnek. Vannak helyzetek, amikor bármit csinálsz; engedsz vagy éppen ellen állsz, a helyzet nem változik.
Kicsit olyan ez, mintha azt éreznéd, hogy mondani szeretnél valami fontosat, olyat, amiről tudod, hogy segíthet, hogy hasznos lehet, de érzékeled, hogy meg sem hallják. Majd egyre hangosabban beszélsz, kiabálsz, mégsem hallják meg, mit mondasz. Aztán a távolban állók egyre halványabbak lesznek, majd elmosódik a kép és te suttogva mondod ugyanazt tovább meggyőződéssel. S bár jóvátétel lehet, hogy amit mondtál suttogva, kiabálva úgy történik, megtörténik, a lényegen nem változtat, a helyzet változatlan marad.
A Karácsonyra való várakozás tele van díszekkel, fényekkel, megvilágított épületek hivalkodásával, mind-mind kápráztatni, elvarázsolni akar. Kivételes vagy, vágyott és kerek egész – sugallja minden ilyenkor körülöttünk, noha mindez csak a külsőség. A legszebb asztali díszítés, a legfinomabb menü, a legfinomabban sikerült beigli, a legszebben becsomagolt ajándékok mindannyiunk lelkét ünneplőbe varázsolják, de ugye tudjuk, hogy ez mind csak külsőség. Szeretjük szépen becsomagolni az ajándékokat, megadni a módját a terítésnek, felöltözni ünneplőbe. A külső díszítések fontosak és szükségesek, hiszen formalizálnak és tiszteletet adnak. A legfontosabb dolgot ünnepeljük, a születést, mégis talán hasznos meg-megállni és ellenállni az Adventi forgatag generálta kápráztatásnak, még ha oly jól is esik megmártózni benne. A ragyogó őszvégi időjárás sokunkat megviccelt. Hitegettük magunkat, hogy a csodás és enyhe meleg idő tovább itt tartja a szinte nyárutót idéző meleget, annak minden csodás élményével. Az Advent időszaka azonban egyre harsányabban kopogtat a falvak, városok, főterein, az épületek homlokzatain éppúgy, mint a lelkünkben! Az év vége, a Karácsonyra való készülődés azokat is a tervezésre ösztönözni, akik inkább sodródva élik a mindennapjaikat. A Blekfrájdéjok, a vásárlások, a készülődés keretek közé szorítják a napjainkat, a vágyainkat pedig tévútra terelhetik. A kereskedelem sokszor erőszakos, hangos csápjai arra ösztönöznek; ne add fel, vásárolj még, még, ez most olcsóbb, még, még, gyere hozzánk is még, még. Számok, amelyek oly sok mindent jelentenek és kifejeznek.
A másodpercek, percek, órák, napok, hetek, évek mérik sokszor az időt, amelyhez igazodunk. Számolgatunk; éveket, perceket és oly sokszor gólokat is.
Szeretnénk talán, ha megállíthatnánk a számolást, elfelejthetnénk, hol is tartunk, hogy megéljünk vagy éppen meg nem történtté tegyünk egy-egy pillanatot.
Márpedig egy nap huszonnégy órából áll és a számok rendre utasítanak bennünket. Emlékeztetnek, mikor hol van dolgunk, mikor, mit kell ünneplünk, vagy éppen szomorúan, felfoghatatlan fájdalmakkal emlékeznünk. A dátumok fix pontok az életünkben, amelyek megannyi emléket csalnak elő, talán fájóbban is felülírják azokat, mint szeretnénk, hiszen érzelmek, megtapasztalások húzódnak meg a háttérben, de talán így van ez jól. Valamiféle keretet adnak az életünknek, a napjainknak, a kapcsolatainknak, a viszonyulásainknak. Mindig megállapítjuk, hogy milyen gazdag és szép nyelv a magyar. A minap több dolog kapcsán csúszott ki ott belül és aztán hangosan is hol halkan, hol határozottan a négy betűs szó ELÉG.
Amikor elég egy gyertya, elfogy, majd lassan megszűnik, csak a kanóc vége marad meg, jelezve, hogy itt bizony valami körül ölelt, de nincs már, valami leomlott, eltűnt…
Vannak az életben határok, tények és maga a racionalitás, amelyet oly bátran próbálunk az érzelmektől elválasztva megélni, szemlélni. Pedig néha ezek a tények, határok, történések farkasszemet néznek velünk. Hol egy intézményvezetői vezetőváltás kapcsán kapkodjuk a fejünket és válunk percekre szótlanná, hol más, a jövőnket meghatározó közéleti téma borzolja a hazai és európai lelkeket. Tűnődünk, hogy meddig még, miért így, no és hogy ebből így valahogy elég, aztán persze az élet ad megoldatlannak tűnő feladatokat. A racionalitás száraz és lecsupaszított, kiszámítható keretei érzelmek nélkül nehezen lesznek értelmezhetőek. Előbújnak az emlékek, az érzés az élmény, a „Jó, jó .. még ha meg is akarom érteni mi történt, mégsem tudom félretenni azt, ahogyan éveken át éreztem, megéltem az adott helyzetet.” A belső élmény átszínezi a tényeket, a helyzet egyéni állásfoglalásért kiállt, mert valami megszólal ott belül. A vészharang az emberi méltóság iránti tiszteletért kiállt.
Nyár van; napsütéssel, meleggel, ragyogással, simogató széllel, na és borús felhőkkel, esőkkel és viharokkal. A baráti összejövetelek váratlan találkozásokat hoznak, a szabadság, a pihenés élménye olykor feloldoz, olykor új köveket gördít elénk.
-Kizárt, megpróbál kizárni az életéből, lecserélte a zárat a lakás ajtaján. – mesélte pityeregve, csalódottan, ám a kétségbeesés jeleit nem mutatva Réka a barátnőjének egy kerti grillezésen a többiektől félre húzódva. A lány tudta, érezte a zárcsere, ami most villámütés szerűen érte szimbolikus. Nem ad számára újabb lehetőséget a további megbocsátásra – oly sokszor megtette saját önértékelését sutba dobva; nem ad számára további alkalmat, hogy újabb és újabb kulccsal próbálkozva megpróbálja megnyitni szerelme rejtett lelkét, megérteni, hogy miért vannak érthetetlenül elzárt titkai, megérteni az okot, amiért nem tudja azt érezni, hogy ő valóban fontos a másiknak. A zár lecserélését hosszú viták előzték meg, de ezt Réka sem gondolta volna. Számára a csalódás , hogy párja nem akar újabb megoldásokat, lehetőségeket, alkalmakat keresnie, hogy egy-egy vita vagy érthetetlen helyzet után meg lehessen helyzeteket beszélni, esetleg visszataláljanak egymáshoz, bénítólag hatott és hallgatásra ítélte. Már ő sem akar küzdeni, úgy érzi, nem akar tovább így élni.
Tizenöt éve ismerik egymást. Áron magas, vékony, picit görnyedt hátú, tengerkék szemű, csendes, visszafogott, megfontolt fiú. -Gyere, ülj ide mellém egy kicsit! Ne beszélj, csak nézzük egymást, hallgasd a lélegzetünket. Anyud hogy van? Nézd, a lábfejem megmozdult végre, feléd int, csípőmet pillangók, testemet ismeretlen erők csavarják. Lassan kiszabadulok a fájdalom fogságából, és újra repülök majd." Leültem mellé és simogattam, hallgattam, néztem, ahogyan a fájdalomtól felhúzza vékonyka lábait, ahogy keresi a pózt az ágyban, amely az otthont jelenti számára. Kórházba került. Ő, akinek ereje, hite felmérhetetlen, láthatatlan, végtelenbe érő. Csodáltam mindig. Csodáltam mosolyát, optimizmusát. Csodálom most is. Most is erőt ad, erőt ad, ahogyan küzd. Nézem, próbálok olvasni a nézésében, látni mi zajlik odabenn. Nem engedi. Ezt is ő akarja megoldani, pedig ő tudja csak igazán vannak dolgok, amelyek felett nincs hatalmunk. Kiaknázhatatlan szeretete a kórházi ágyon is átüt és most üt. Alig bír beszélni és azt kérdezi, hogy van anyud? Rámosolygok, megsimogatom őszülő haját, vékony, ránctalan arcát. „Nagyon ölellek, válaszd ki magadnak valamelyiket.” – búcsúzott el Áron Bogitól az érettségi találkozó után. A lány merengve nézett a semmibe, a múltba, az emlékeibe morzsolgatva magában a útravalót, az intelmet, az ajándékot.
Szerelmesek voltak úgy harminc évvel ezelőtt fiatalon, szabadon, a valós élet kapujában, egy ideig titokban, sejtelmes pillanatok mentén, aztán bátrabban, de teljességgel mégsem sodorta össze őket az élet. Aztán az évek múlásával - bár egy városban maradtak - mégis másfelé vitte őket a munka, a család, a teendők sora. Osztálykirándulások izgalmas emlékei, a huncutságok, az osztályfőnök kijátszása a múzeumi látogatásnál, a kapualjban elkapott csókok szenvedélye ma is élő, tapintható emlék számukra. Áron visszanéz mielőtt beül az autójába és a harminc évvel ezelőtti mosoly Bogi arcán újra előbukkan. Bárhol is tartanak most az életükben, ezek a pillanatok előhívhatóak, mint egy fotó és bizony elő is bukkannak. Az egymás iránti érzés bár átalakult, most is az övék. „Zenét hallgatok egyedül, legbelül is. Megvalósult végre, s egy arc vetült belső vásznamra. Igen Ő volt az, figyeltem, a zene segített… kiderült, mit takargat. Csendült a lelkemben, hogy a tiéd lehetek újra, ahogy megálmodtuk, éljük tovább az életet. Te itt, én ott. Én maradtam, a gyerekek felnőttek, s már csak én nézek át magamon. Itt az ágyban, a magány felráz, már nem félek, se tőled, sem mástól. Szereteted átjár, s hálát adok, segíts tovább lépnem. S, ha érzem, szeretsz, újra bízhatok.” – a rózsák között sétálgatva Pünkösd vasárnap ezek a sorok jutottak eszembe. Egy búcsú sorai, amelyeket féltve őrzök, amelyek segítettek, átsegítettek valakit egy másik világba. Nagyapám sokat járt a Tiszapartra horgászni. Kikapcsolta s megnyugtatta ez, kizárta ilyenkor a világot maga körül. Emlékszem szétnyitható kis székére, amelyet mindig vitt magával a pecabot és a csonti mellett. Fehér, szeplős bőre nem igazán bírta és szerette a napot, mégis megmaradt számára ez az időtöltés talán a Tisza közelsége, talán a nyugalom, talán a csend vagy az olykor harsány nagymamámtól való pici megpihenés kapcsán. Számomra érthetetlen volt, mi lehet jó csendben ülni és nézni egy pontra, mégsem kérdeztem meg tőle soha, mit szeret ő ebben. Az igazán érdekes, kalandos történeteket; például azt, hogy Réti Mátyás festővel együtt ültek és nézték az úszót, várva a fogást, édesapámtól tudtam meg a számomra oly értelmetlen és felfoghatatlan halála után. Minden róla szóló történet hallgatásakor újra elfog az a szeretet, amelyet a csendes figyelme, mosolya sugallt nekem. Mindig volt valami hobbija, elfoglaltsága községházi hivatali teendői mellett és talán gyermekként magam sem láttam igazán, milyen fontos és értékes dolgok voltak ezek az időtöltések számára. Este van, éppen lefekvéshez készülök, amikor véletlenszerűen beugrik édesapámhoz gyermekkoromban játékosan intézett esti búcsúnk; a „Néha-néha gyakran mindig, azért majd gyere be.” Ezzel húztuk az időt lefekvéskor a húgommal, megnyugtató érzést jelentett számunkra, amikor huncut mosollyal felváltva ismételgettük. Most is érzem, milyen biztonságot jelentett nekem akkor ez a mondat. És persze sejtettem, hogy nem fog egész éjszaka ingázni az ágya és a mi szobánk között, mégis a reményt adó esti búcsú rituálénkká vált. Esett az eső, szaladtam a vízcseppek elől, nyakamban a kapucni, amikor egy ismerős hang köszönt rám. Kikukucskáltam saját magam sátrából egy pillanatra, amikor annyit láttam, hogy ott állt előttem egy férfi! Bólintottam és motyogtam valami köszönés félét, egy általános Jó napot! Gondoltam, biztosan összekever valakivel. A hangja és a mosolya is ismerős volt, de talán sietek tovább, ha nem szól utánam még egyszer.
- - Nem ismer meg? A képek ereje, a pillanatok ereje, egy felfoghatatlan veszteség tovagyűrűző érzelmi hulláma ölelték körbe a hétvégén az egyik felemelő, megannyi csodálatos pillanattal tarkított eseményt.
„Kolleganőm férje hazaköltözött” pityegett be egy üzenet a telefonomon. A mindennapok teendői sodortak tovább, aztán csak nem hagyott nyugodni, így felhívtam a főszervezőt, hogy mi is történt az említett kolleganő férjével.
- Zita férje meghalt. A reggeli kávé mellett ülök. Még hajnal van, merengek a semmibe, nézek ki az ablakon és azon veszem észre magam, hogy beszélgetni kezdek a hideg téllel. Közben lassan kivilágosodik, pirkad az ég alja, a fehér februári fagyos havon megcsillan az előbukkanó nap. Semmi giccses nincs benne, inkább szokványos, ha hideg tiszta az idő. Fura a maga szépségével a látvány, árad belőle az üresség, a csend, az elmúlás és az új élet reménye, ebben a furcsának tűnő időszakban.
Vége a télnek, de oly nehezen búcsúzik. Nyomot akar hagyni bennünk, hogy emlékezzünk rá és oly vágyakozva tudjunk örülni a tavasznak. Tovább beszélgetünk. Elmerengve ültünk egy európai nagyváros városnéző buszán, belefelejtkezve a napsütés árnyakat vető rajzaiba. A már sokszor látott épületek most valahogy más dimenzióba kerültek, más üzenetet hordoztak. A busz elhaladt egy hatalmas gyermekkórház mellett, ahová éppen egy mentőautó érkezett, így kívülről lehetett látni a betegszállítás logisztikáját. A busz a belvárosi dugó miatt várakozni kényszerült, így mindenkinek volt ideje elmerengeni akár azon is, hogy egy-egy városnézés kapcsán az alapellátás intézményei épp annyira látnivalók, sőt részei a városról, az adott országról alkotott benyomásunknak, mint a múzeumok, templomok, vagy szoborcsoportok. Különösen így van ez, ha egy műemléképület ad otthont egy-egy hivatalnak, vagy szakintézménynek, jelen esetben egy kórháznak. Rendezett környezet, gyors beteg út volt látható, ez biztos és ez persze azt az érzetet is keltette, hogy belül is így folyik a munka. Mindenképp átfut az ember agyán, hogy ha baj van, hamar ellátást kap a gyerek. “Zenét hallgatok és ágyba bújok. Veled! Nem passzol bele az estédbe, tudom, de... Veled kelek és ébredek. Veled vagyok egész nap. Veled álmodom! Velem vagy egy hete! Ez nem is lehet igaz! Honnan pottyantál az életembe? Nekem most jóóó! Látszik rajtam :))) Jó éjt! Holnap hívlak! -üzente Tamás Borinak.
A lány izgatottan olvasta el újra és újra az üzenetet. “Ezt neki irta? és tényleg, honnan is pottyant az életébe ez a szabad életfelfogású férfi? Tanakodik, miközben pillangók repdesnek a gyomrában, nem már nem is csak ott, mert virágos rét lett ott belül minden. Könnyűnek, önfeledtnek és boldognak érezte magát a lány egy pillanatra. Egy édesapa, több édesapa mosolya, meghatódottságtól könnybe lábadt, őszinte, szerető tekintete ivódott belém. Öt helyszín, öt villanás, öt élethelyzet és életút a sok száz között.
Németországban dolgozik, most hazajött, hogy a fiával énekelhessen, aki szerint irányt mutató az életében, ha érzi édesapja büszke rá.
Hat évesen hallottam először énekelni Bogit, nemrégiben megnyert néhányad magával egy televíziós énekversenyt, édesapjával közös örömzenére fakadt.
Lantművészként ismertem, fia már középiskolás, most együtt zenélnek!
Egyik közéspiskola megkerülhetetlen zenetanára, most lányával együtt alkotott egységes duót!
Na és a rockzenekari trió; apa két fiával, egyikőjük azt tudja mondani, hogy ő bizony büszke magára, örül, hogy összeálltak... naná tombolt is a közönség.
Mondatok, duók, triók egymás után, tele érzéssel, élménnyel, örömmel, szeretettel, olyan igazi elolvadós apai tekintettel! Egyikőjük azt mondta, hogy náluk zenéből van a kerítés! A hármas szám meseszám; legyen szó három próbatételről, a három királyfi vagy éppen három eladósorban lévő királylány esetéről, általában szerencsés szám és megoldást hoz. Lúdas Matyi óta pedig tudjuk, hogy a jóvátétel sem jár egyedül, hiszen a debreceni Nagyerdőt is helyszínül csalogató Fazekas Mihály megírta „Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!” -
Kinek-kinek mit jelent, vagy mit mond a hármas szám, legyen ez egy szabadon választott gyakorlat. Valljuk meg őszintén, reggel az igazi ébredést nem is a reggeli, “de jó mellette csak úgy a semmibe bambulni” gőzölgő illatú kávé hozza meg, hanem sokkal inkább a fogmosás; az érzés, amely tudatalattinkon áthatolva érzékelteti, hogy bizony ébresztő van, indul a nap! Ki-ki jó esetben maga, de nyilván sokszor a körülmények által kialakított szokása szerint teszi mindezt reggel. Akad, aki, rögtön ébredés után és akad, aki indulás előtt vagy éppen a gyerekek öltöztetése és az olykor kialakult reggeli vis major helyzetek miatt a reggeli romjainak gyors eltakarítása és a cipőhúzás közepette!!! Gyönyörű a reggel Karácsony első napján, legalábbis itt errefelé. Tiszta, nyugodt, mosolygós. Épp olyan csendes, mint ahogyan a tegnap este szándékozott megállítani a világot pár órára. Az Advent időszakában, annak csendesedő, lemondásokkal is járó, ám a szeretet fényét hozó megannyi pici élménye egy nagy csomagban a fa alatt kibontásra került. Meggyújtottuk a negyedik gyertyát az adventi koszorún, gondosan őrizve orgonasíp lángjait. A fehér lángok táncában benne van az elmúlt 4 hét napjainak történése, élménye, szeretete. Nézem, nézem a lángokat és az egyik gyertya lecsorgó viaszfolyama kapcsán újra gyereknek érzem magam.
Gyurmaszerűen visszaépítem a peremét biztosító bástyát és amíg elbíbelődök vele azon gondolkodom, hogy egy láng őrzése – kinek-kinek hol – jelen esetben az adventi koszorú esetében, milyen csodálatosan felemelő érzést vált ki a maga csendjével. Mert csendet parancsol magának a láng, a fény, felvillannak benne történetek, filmszerűen szabad utat engedve a gondolatoknak, amelyek nem kérdeznek vissza, amelyek nem várnak választ, mert az jön, érkezik magától. A lángot nézve talán képesek vagyunk önmagunk érzéseivel szembenézni, megbékélni, eggyé válni. Visszaadni, átadni valamit abból, amit kaptunk, különleges és felemelő érzés. A távolból szemlélni az életben egy-egy helyzetet sokszor elgondolkodtató, olykor tanulságos, de mindenképp hasznos. Életek, sorsok, történetek vesznek körül mindannyiunkat, gyakorolnak hatást nap, mint nap hangulatunkra, és talán döntéseinkre is. (Szűk ösvényen mozog a ma még mindig napirenden mozgó téma;- a jóleső flörtölés és a szexuális zaklatás - amely ösvényt egy szélesebb talpú cipővel sokan képtelenek végig járni, ha egyáltalán van türelmük és kedvük a próbatételhez.) November végén a hónap eleji elcsendesülés után ráfordul az év a finisre. Sok minden felgyorsul, zárni kell a pénzügyi évet, a rendeléseket. Valamiért, valahogyan mindent elrendezve, lezárva szeretnénk tudni már Karácsony szentestéjére. Ráfordulnak a főiskolások és egyetemisták is a vizsgaidőszakra, a félév zárására, az általános és középiskolások pedig a feltűnő módon megsokszorozódó dolgozatok miatt küzdenek az évvégével. Alig várják a Karácsonyt, no, nem pusztán a Jézuska és az ajándékok érkezése, hanem a szusszanásnyi időt garantáló pihenő miatt. Nézem, mindig megnézem a Mikulás cipőjét, csizmáját, keresem mögötte a gondnok bácsit, a kertész bácsit, a szomszédot, a barátot, a színészt. Nézem alakját, szakállát, ruháját. Szeretnék bekukucskálni, megnézni miért vállalja, hogy piros gúnyába bújjon és örömet szerezzen másoknak, kicsiknek, nagyoknak egyaránt. A fehér szakállas, piros köpenyes jelmez megannyi élményt, érzést, pillanatot idéz, kinek-kinek milyet. Majd mindenkinek megvan a maga Mikulással kapcsolatos története óvodától a mai napig; “a felnézek rá” érzésétől a meglepődés, leleplezés, öröm és csalódás, félelem és szigor, a jóságos és a mindent tud rólam érzéséig! Ma gyönyörűen sütött a nap, a kellemes novemberi idő örömmel töltött el, reméltem, hátha tolódik a ködös november olykor elszomorító homálya, és az egyre rövidebb nappalok adta fény ereje még itt piknikezik közöttünk egy picit. Az étkezések öröme, az asztalra kerülő ételben rejlő megannyi kéz munkája ott van a jelenben, jól eső érzés észre venni, értékelni azt.
Az élet egy nagy játék, van eleje és vége, van benne móka, kacagás és lehet küzdelem, szenvedés, veszteség, sírás, megbocsátás, feloldozás, jóvátétel és megannyi érzés, amelyet érdemes megélni, de olykor a külvilág, a helyzet, az alkalmazkodás, az elvárások és sok szempont miatt igyekszünk visszafojtani azokat. Ne lássák az örömünket, a bánatot, a szomorúságot, a fájdalmat pedig végképp.
Ma indulni akartam éppen babalátogatóba, amikor jelzett a telefonom, hogy egy üzenetetem jött. Magam sem tudom miért volt fontos, hogy azonnal rápillantsak, de megtettem. Már az autóban ültem, épp indulásra készen, de nem tudtam tovább menni, percekig csak álltam és próbáltam a rám törő érzések fogságába merülve felfogni mi is történt. Ma reggel egy kedves üzenetre ébredtem. Megvallom jól esett, hajnal óta forgolódtam, vannak ilyen napok, jó néha ráfogni a melegre, a késő esti vacsorára, vagy éppen a minket foglalkoztató gondolatokra, érzésekre. „Ma, koncentrálj a körülötted lévő csodákra!” -olvastam el újra és újra a telefonomon az üzenetet. Nem tudhatta, hogy ma van a harmadik lányom tizennegyedik születésnapja és minden gyermekem születésnapját úgy élem meg, mintha nagypocakkal, bátorsággal és mérhetetlen várakozással felvértezve újra neki indulnék, hogy életet adhassak egy apró, kis jövevénynek. Érzem azoknak a napoknak a hangulatát, az illatát, nem kell erőltetnem, az emlékek szinte percről percre kúsznak be, ha valaki megnyomna egy gombot, mesélnék és mesélném újra, hogy ”azt éreztem.. és akkor az orvos azt mondta, és én beszéltem hozzá, és akkor a szülésznő hogy szorította a kezem... és én tudtam, de nem hitték el, pedig éreztem…..” Nyár van és a lassan már megszokott forróságról szóló panaszkodást az olykor előtörő hatalmas eső, vagy éppen vihar oldja valamelyest. Az elsöprő szél és eső elmos mindent, ami aznap kinyílt, elöl maradt, átmos mindent, ami piszkos, átrendezi a körülöttünk lévő szűkebb és tágabb környezetet. Az idő ilyenkor lehül egy picit és mi felfrissülve várjuk, hogy átjárjon minket a friss eső utáni illat, a tiszta levegő, a megtisztult tér ereje kívül, és ha engedjük talán belül is. Gyönyörű magyar nyelvünkben számos olyan szép szó létezik, amely esetében egy betű hozzáadásával teljesen megváltozik a szó értelme, tartalma és nyilván a mondandója is. Ahogyan a szavaknak is van eleje és vége, úgy van ez a mindennapi életben is. Számolnunk kell azzal, hogy ha valami elkezdődött, akkor az, valamikor véget is fog érni. Eljátszhatunk persze a gondolattal, hogy örökkön örökké… és jó is ezt az érzést dédelgetni magunkban.
Játszom a szavakkal; anya-banya- tanya. Az egyik sarokban a döngölt padlón két kutyus fekszik, egyik fehér, másik fekete. Göndör szőrük, összekucorodott testük megtévesztő lehet, akár lábtörlőnek, vagy ahogy falun mondják lábelőnek is gondolhatja valaki első ránézésre. Ahogy nézem őket megannyi emlék és történet elevenedik meg bennem, amitől - bár reméltem, hogy nem így lesz – könnybe lábad a szemem. Ülünk az autóban egy képzésről hazafelé jövet öten, mind anyukák, összesen 13 gyermek édesanyja. Éppen a megszerzett ismeretek élményéről beszélgetünk, nevetünk, csodálkozunk, az aha élmény a „Ja, tényleg ez is hogy betalált!” varázsa alatt, amikor egyikőnk telefonja megcsörrent. Kiszakadva a felszabadult, a vidámság minden „külsérelmi” jelét magán hordozó hangulatból beleszól az autóba utazó társunk a telefonba, majd nagy hallgatás következik. Hallatszik az „Igen, értem, értem, sajnálom, nagyon sajnálom. Legalább hamar történt, nem szenvedett sokat.” Ahogy leteszi a telefont, a többieken érződik, hogy tudják, itt most valami szomorú dolog történt. Egy darabig csendesebb és csökkentett üzemmódban megy tovább a beszélgetés, senki nem mer kérdezni semmit, csak hagyják, hogy az elmélázó, utastárs önmagával legyen. Úton volt hazafelé. Polgár határában járhatott a fiatalos habitusú, idősödő nyugdíjas orvos, amikor megcsörrent a telefonja. A lánya hívta. Érdeklődni akart, hogy van a testvére, akit éppen egy távoli kórházban látogatott meg az öccsével együtt. Három fiútestvér, pont, mint a népmesékben. Hosszú, fáradt út állt mögöttük, maguk sem hitték, hogy a kilóméterekkel megannyi emléket is felidéznek újra. Hajnalban indultak, hogy kikerülve a nagy forgalmat időben megérkezhessenek. Mentek, mert látni akarták, elmentek, mert saját maguk szerették volna megérteni, miért van ilyen távol a bátyjuk. Hetek óta kórházban van már, távol az ország azon részétől, ahol élete nagy részét töltötte. A kisfiam kedvenc milánói spagettijéhez készülődtem, ami nem rendkívüli dolog a mindennapokban, különösen, ha nagy a család és hamar szeretnénk valami kiadósat és finomat az asztalra varázsolni. A gyerekek szeretik a tésztaféléket és valljuk meg őszintén mi felnőttek is kedveljünk a hagyományos magyar és persze az olasz konyha „al dente” pasztáit.
A nagyüzemi konyha szétfőtt csőtésztáin nőttünk fel, de mára sokféle tésztafajta számos elkészítési módja ismert már. No, persze itt is nagy igazság, az ördög a részletekben rejlik; minden az alapanyagon múlik. Házi készítésű, házi alapanyagokból gyúrt tészta, házi túró és tejföl, na és a kisütött szalonna zsíradéka olyan túróscsuszát eredményez, ami csak sikert hozhat az asztalt körül ülők körében. Az elmúlt hét érdekes élményekkel ajándékozott meg. Találkoztam két olyan emberrel, akik új életet kaptak, akik egy pillanatra megpillantották az „odaátot”, akik egy új élet kapujában álltak. Furcsa találkozások és pillanatok ezek. Hallgattam az élettel teli, hús-vér emberek történeteit, magam sem tudom milyen fajta kíváncsiságból. Egyikőjük már több mint egy évtizede tudja, hogy bőven volt még feladata, tudja, miért kapott még egy esélyt. Aztán felvillant egy történet, ami peregni kezdett előttem.
Történt egyszer, hogy egy házaspár gyermeket szeretett volna, de egyelőre nem jártak sikerrel. Mindketten dolgoztak szorgalmasan, a nő egy szolgáltató vállalatnál nővérként, a férfi valahol máshol. A gyerekvállalás minden ember életében kulcsfontosságú, ha hamar összejön azért, ha nem akkor azért. Próbatétel a nő számára, hogy miként próbál a befogadóként felkészülni valami egészen új szerepre, egy vágyott közösségre egy aprósággal, ami nem pusztán 9 hónapig tart. A férfi számára is próbatétel, valami ismeretlen, az apaság kihívásokkal teli feladatai, a felelősség, az együvé tartozás érzése. Sok érdekes benyomás, élmény, impulzus ér minden olyan embert, aki rendezvényszervezésre adja a fejét, így vagy úgy, legyen szó kisebb vagy nagyobb eseményről, koncertről, esetleg színházi előadásról vagy konferenciáról.
Az alkotás folyamata az ötlet megszületésével indul el, aztán a megdolgozott, átgyúrt, átrágott, körüljárt, átszámolt papíron lévő valami elkezd életre kelni…
Jár-kel, kívül-belül egyaránt. Nagyon szeretem ezt a szakaszát, talán a velem dolgozó kollegák ilyenkor gondolják azt, hogy „tegnap még nem ez volt, ok értem én, hogy már máshogy gondolod, végül is így is jó” Aztán várják. Lehet variálni, változtatni, módosítani, új elemeket beemelni. Nem idegen ez egy sima családi ünnepléstől, legyen szó egy szülinapi ajándék kigondolásától, a köszöntésig. Örömteli, alkotó folyamat. Pár napja egy kirándulás alkalmával, egy aprócska település református templomának lépcsőjén üldölgéltem, hallgattam a bentről kiszűrődő kórus magával ragadó énekét. Sütött kint a májusi aranyló nap, arcomat a nap felé fordítottam, becsuktam a szemem és ott akkor megállt a világ. TEljesség érzése járt át egy pillanatra, majd az arra járó emberek beszéde ébresztett a valóságra. Mosolyogtam a semmin vagyis a mindenen, amit akkor éreztem és ahogy jobbra fordítottam a fejem, a templomkert kicsit gazos, de buja kertjében megpillantottam egy szórványosan elterülő kéklő nefelejcs foltot. Vasárnap reggel megannyi hasznos és jó szándékú tanács ellenére ébredéskor végig futottam telefonomon a híreket, no és az emailjeimet is. Régóta tervezem, hogy máshogy indítom a napomat, de az elhatározást még nem követte tett. A sok teendőkkel teli üzenetek között ráklikkelek egyik kollegám által küldött levélre – ki tudja milyen sürgős teendőre vár választ, vagy éppen a sok hegyi beszédnek megfelelően csak éppen valamely folyó projekttel kapcsolatban van zseniális ötlete. Az emailben két mondat áll, amelyben hétfőre szabadságot kér és meg is osztja velem, hogy miért. Szülői értekezleten ülök. Nem szokatlan dolog egy szülő életében, főleg, ha bölcsődétől középiskoláig szorgalmasan látogatja. Ha teheti, beül a padba, leül a kisszékre, „beleszagol” az intézményi hangulatba, megnézi, hol tölti a gyermeke a napjának egy jelentős részét. Jómagam visszarepülök ilyenkor az időben és újra ott találom magam az iskolapadban, próbálok a rám törő emlékektől szabadulni, az „én időmben, vagy nálunk az úgy volt” mondatokat tova engedni. Kicsit kényelmetlenek a székek vagy csak fáradt lennék… Egy óra múlva a megbeszélt helyen jött velem szemben egy kis Lancia, csordultig megrakva a polifoamokkal. Benne egy mosolygós bajuszos, őszhajú férfi, Debrecen egyik külvárosi részében működő általános iskolaigazgatója. Kiszállt és örömmel újságolta, „Hoztam nektek 30-at, hogy mindenkinek jusson.” Mert ő mindig mindenkinek adni, többet adni akart… Azt kérte, hogy ha nem gond, a tábor végeztével vigyem vissza őket, mert ő nem lesz itthon, elutazik a családjával.
Múlt hét szombat óta tudom, hogy idén a polifoamokat más fogja hozni, de sokáig fogom még várni azt a kis Lanciát, ahogy sokan mások is…sírva és mosolyogva, ahogyan ő szeretné. Nem posztom kritikákat írni vagy véleményt formálni produkciókról, bár aki ismer, tudja, hogy azt gondolom, gondolkodó embernek mindig van és legyen is véleménye.
Az ország második legnagyobb "arénájában" a Főnix csarnokban sokféle esemény, sokféle produkció megfordult már. Keresi a helyét a létesítmény a hazai és a nemzetközi piacon egy ideje. Advent időszakában annyi minden elvarázsol; a zene, a díszítések, az illatok mátrixában nehéz különválasztani a valódit a túldíszítettől, a mérték olykor akár giccsesnek is tűnhet. Pedig egyszerűen csak szépre vágyódunk, a világító fűzérek ragyogása, a szerteágazó jótékonykodás, amely jó lenne, ha egész évben kitartana; a karácsonyi vásárok csillogó-villogó házikói, a megannyi gyönyörű világítás, a megunhatatlan karácsonyi dalok, a forralt bor, a divatos puncs, a fenyő, a forró csokik, a mézes sütik illata, a karácsonyi díszek készítésének hangulata, bevésődnek az emlékeinkbe. Így semmi dolgunk nincs talán, mint már november végétől vágyakozni valami szeretettel és melegséggel teli, biztonságot nyújtó, otthonos, hangulatos, békességes időszak után. Néhány éve Magyarországon is játszunk. Játszunk a szavakkal, az arcfestéssel, a tökdíszekkel, a faragásokkal, a rémisztő jelmezekkel. Halloween. Magyarul sokan sokféleképpen ejtik, helovín, halovín, hallovín és még sorolhatnám, sokan azt sem tudva miről is szól ez a magyarnak éppen nem nevezhető hagyomány és a köré épülő kereskedelem.,.. mert ugye az bizony köré épült, nem kérdés ez ma már. Megvesszük a tökdíszeket, a narancssárga gyertyát, az arcfestéket, az ajtódíszt, a megszámlálhatatlanul sok díszítő elemet. Vendéglátóipari egységek sora örül, hiszen halloween partyt, jelmez partyt és számos rendezvényt lehet így ősszel szervezni a szüreti mulatságok, a „magyar ősz” termékei mellé. Miért is ne tennék ezt, a piac is ezt diktálja. A minap egy utazáson vettem részt. Na, nem a Föld körül és nem valami varázslatos, távoli, különleges tájra, hanem egy közeli városba, szülővárosomba. Az út, amelyet megannyi alkalommal megtettem már és minden kanyar ívét szinte magától veszi az autóm kormánya. A távolság persze nem változik, de az élmények, a pillanatok, a hangulatom, az utazás célja, no meg persze az időjárás többváltozós képletté alakítják mennyi idő is „átérnem”. Tegnap nagyon hamar. Volt már máskor is, hogy hamar. Ülök egy konferencián, amely egy jégcsarnok lefedett jégpályáján zajlik. Körben 3000 résztvevő, mind nő. Jól esik leülni, éppen a lányomat vittem el az Ikeába szétnézni, rohanok, hogy odaérjek az egyik legszuggesszívebb előadó mondandójára. A büfében meglepő pillanat, egy háttérembernek tűnő alkalmazott észreveszi, hogy kicsit türelmetlenül a rendelésre várok és pillanatok alatt kiszolgál egy kávéval és szendviccsel. Szóval ülök megpihenve, hálát adva a csendes pillanatnak.
Majd egyszerűen csak engedem magamba a képeket, amelyek körülvesznek. A lefedett jégpálya alattunk. Meghívást kaptunk egy kolléganőmmel 2002 januárjában az Egyesület Államok egyik nyugati államába, egy női vállalkozókat tömörítő civil szervezettől. Gyerekcipőben járt még a mi kis szerveződésünk, amely ugyancsak női tagokat tömörít több évtizede – így tele ötletekkel, lelkesedéssel indultunk útnak.
Az utazás számos érdekes élményt és tapasztalatot hozott. Minden apró lépést sikerként éltünk meg és szívtuk magunkba az ott élő, munkálkodó nők, vállalkozók, családanyák aktív, kezdeményező, integratív tevékenységét. Nagyon örültünk minden kérdésnek, amelyet kaptunk és apró sikerként könyveltük el, ha láttuk jegyzetelik az ötleteinket elismerően. Augusztus vége. Hasonló tünetekkel birkózó emberek virtuális és valós csoportokká alakulnak át. Asztalos, diák, kozmetikus, orvos (!), szomszéd. Egymásra nézve a köszönés utáni második kérdés… Te is? Igen én is! Én ezt szedek, cseppentek, fújok…
Majd jön a gyógyszergyárak által promótált gyógyszerek; antihisztaminok, orrsprayk, szemcseppek olimpiája. Versengenek egymással. „Nekem ez bevált, nekem ez sem segített.” „ Ezt próbáld ki ettől elmúlik a szemviszketés, az orrdugulás, az orrfolyás, a köhögés, a tüsszögések sora.” Kontyos, kalapos néni, akinek mindig mosoly volt az arcán, akkor is, amikor fájdalmai voltak, akkor is, amikor éppen a férjét temette egy évvel ezelőtt és akkor is, amikor büszkén mesélte, hogy a lánya és unokái milyen nagyszerű dolgokat csinálnak és ő mit hogyan látott egy-egy program alkalmával. Pár hete lelassítottam Debrecen egyik forgalmas útján, mert láttam, ahogyan lassan, már-már cammogva sétál hazafelé. „Szívesen elviszem Edit nénit”, szólítottam meg köszönésképpen, de ő mosolyogva megköszönte és azt válaszolta, „Tudod, jót tesz nekem ez a séta.” Gyümölcs szezon on. Eper, málna, meggy, sárgabarack, majd ribizli. Újra divat lett lekvárt főzni, befőttet eltenni, vagy egyszerűen csak jönnek elő a minták, az emlékek nagymamáinktól, édesanyánktól. No és persze az is lehet, hogy csupán jó érzés a saját termékünket fogyasztani, és nem szégyen talán elismerni, hogy bár sok fáradtsággal jár mégis off-work elfoglaltság és terápia a rohanó mindennapokban.
Nem „túl gondolva” magát a tevékenységet, de ki-ki mégis elgondolkodhat azon, hogy mi mindent is tesz el, főz be az élete mindennapjaiból ilyenkor, mert hiszem, tudom, hogy mindenki vissza tudja idézni, hogy mi is történt éppen akkor, amikor tavaly, vagy évekkel korábban befőzött. Éppen vihar volt kint, vagy egy kutyát vett a család, vagy éppen valami érdekes történt a nagyvilágban. Foci Eb, születés hete, egy kedves barát halála, vizsgák, viharok… Még nincs vége a hétnek mégis katarzisok, élmények, izgalmak sora színesítette az elmúlt napokat. Vajon ki hogyan élte meg az eufóriában úszó hazai és külföldi sajtóvisszhanggal is teljes magyar-osztrák EB meccset? Milyen érzéseket váltott ki sokakban a siker, kinek miben segített aznap ez a várva várt játék? A spontán, felszabadult örömhormonok mennyi embert hoztak össze az utcán, baráti társaságokban, munkahelyen és meddig tart ez…. Fura érzés ráeszmélni valami olyan dologra, amely sokunk fejében talán meg sem fordul, mert mindenki teszi a dolgát a mindennapokban, sokszor mit sem törődve a másik ember szükségletével, a másik ember hivatásából adódó nehézségekkel. Megyünk, a mindennapok forgatagában, sok esetben külsőségek alapján megítélve helyzeteket.
Életünk során a vágyak és a feladatok váltakozó hullámzása közepette mindannyian vágyunk a kiegyensúlyozottságra, a kiszámíthatóságra, a biztonságra. Van az úgy, hogy árveréseket szerveznek jótékonysági céllal, segítő szándékkal, hol ilyen, hol olyan sikerrel. Önmagában jó dolog, ha nagy bajba került barátainknak, családtagjainak, próbálunk valahogyan a segítségére sietni, megmozgatva mindent, hogy érezze, tudja, nincs egyedül, mellette vannak, együtt éreznek vele sokan.
Valami foglalkoztat már hetek óta a fenti téma kapcsán, hát belekezdek.
Januárban egy évindító konferencián vettem részt többed magammal. A rendezvény második napjának programja nem sok újdonságot hozott, ezért gondoltam körülnézek a közelben. Nem kellett messzire menni, hiszen éppen szemben, egy másik konferencia zajlott. Sikerült bejutni, ahol az ebéd utáni „kajakóma” állapotában munkatársammal elkezdtünk a hátsó sorban ülve, kicsit relax állapotban, pusmogva tervezgetni, ötletelni. Hamar előkerült a papír és a spontán jött brainstorming őrült dolgokat hozott. Tele virággal, mosollyal, öleléssel, megható filmekkel minden gyermek és édesanya átszellemül kicsit május első vasárnapján. Aztán jönnek azok a fránya könnyek. Örömtől, bánattól, kinek-kinek mitől. Aki maga mellett tudja az édesanyját, az hálája, szeretet, aggódása jeléül, aki így, vagy úgy elveszítette, annak a hiány, az ordító hiány, a fájdalom miatt.
Az anyaság a világ csodája. Az égető vágy megfogalmazása, kimondása önmagunknak; készen állok a befogadásra, arra, hogy anyává váljak, talán meghatározó sarokpont egy nő életében. Megfogan egy nő szíve alatt, a méhében egy élet, amelyet táplál szívével, lelkével, minden rezdülésével. Az anyaság érzése a befogadás mellett a teremtést, az újra rendeződést, a változást, a ”valami új, más lesz” érzését is hozza. Vannak bizalmi állások és kapcsolatok az embr életében. Nekünk, nőknek a nőgyógyász, a kozmetikus, a fodrász és a fogorvos igazán bizalmi poszt. Olyan szakembereket, vagy barátokat érdemes választani, akik jók, de ami talán legalább ennyire fontos, hogy bízzunk bennük és értsük egymást. Jómagam legalábbis így vagyok ezzel.
A minap fogorvosi székbe kerültem, ahol elég hamar megdöntött pozícióban találtam magam. Megfordult velem a világ és egy vakító fényű lámpától a saját fogorvosomat is alig ismertem fel.
Míg adta be az érzéstelenítőt, néztem a mennyezetet és elindultak a gondolatok. Éreztem, ahogyan átadom magam a „leszahogylesz, de én megbízok benned” hangulatnak. Vannak egészen különleges események. Olaszok, hollandok, amerikaiak, románok, magyarok együtt. No, önmagában ez is érdekes, de a különlegesség nem a sok európai nemzet együttes jelenlétében rejlik.
Akkor ott, előző este a csűrben már buli volt, nem annyira fiatalos zenével, de a hangulat vitt mindent. Nagyon sokan táncoltak Jackora vagy éppen a Gotan Projectre. A teljes kibontakozásban a kisfiam tartott vissza, mert el kellett vinni lefektetni, a szállás pedig fent volt a domboldalon.
Kezdjük akkor az elején. Aki a művészetet szereti, műveletlen ember nem lehet- mondják az okosak. Művészet apropóján sok ágat felsorolhatnánk és elkezdhetnénk elemezni melyik, milyen módon értelmezhető. Kinek milyen irányzatok ütik meg az ingerküszöbét és válnak egyre értőbb művészet csináló, fogyasztó, menedzselő, bíráló, közvetítővé. Hiszen a művészet alkotói és fogyasztói folyamatosan tréningezik, képzik egymást. Miként jut el a produktum és az alkotó szándéka a fogyasztóhoz, vagy mi a siker igazán. A megbotránkoztatás, az "ámulatbaejtés", az örömszerzés, a szórakoztatás, vagy akár a meg nem értés. Esetleg a taps, a gondolatok, amelyeket elindít, a hatás, ami dolgozik bennünk és formál vagy egyszerűen a nézőszám, a bevétel, a megélhetést is biztosító, a művészetet áruként értékesítő profit. Kinek, mi! Lehetne a legegyszerűbb válasz! És valóban! KINEK? MI? Milyen jó, hogy van jogosítványom, milyen jó, hogy szeretek vezetni! Milyen jó, hogy a nők is vezetnek! Természetesnek tűnő dolog ez, de akkor kezdjünk csak el ezen elmélkedni egy kicsit.
Mit szabad, mit lehet, mit csinálnak vagy éppen gondolnak máshogyan a nők, mint a férfiak. Gyakran kerül elő ez a téma, kérdés a mindennapokban. Amikor a férfi és női egyenjogúság kérdése kerül szóba, amit mindig fontos egymáshoz viszonyítva szemlélni (a férfiakat a nők viszonylatában, a nőket pedig a férfiak viszonylatában), akkor az autóvezetés „női oldalon” valahogyan nem kiemelt vagy pozitív jelző. „A nők nem tudnak vezetni, bénáznak, nem tudnak parkolni, lassúak.. „ Folytassam még?
Események, élmények sora nem véletlenül történik velünk sorjában.
Egy háromnapos képzésen „padszomszédom” lett egy régi ismerősöm Móni, aki Alessel (Alezredes Úrral) érkezett a képzésre. Ales fekete, selymes szőrű labrador. Igéző szemeivel figyeli, követi gazdája mozdulatait, őrzi, vigyázza lépteit látható és biztos társként.
Ales vakvezető kutya, Móni pedig születésétől fogva vak. A 21 fős csoport figyeli sokszor Mónit és csodáljuk humorát, őszinteségét, rátermettségét, eszességét. Viccelődik a trénerrel, aki jelzi neki, hogy „Figyelj, elég csúnyán írtam le a gondolataidat, amit mondtál Móni.” Erre a padszomszédom megszólal, „Tényleg csúnyán írtál, mert még én sem tudom elolvasni.” Őszinte öniróniával nyilvánul meg egy – egy szakmai kérdésnél is, látjuk, ahogyan ő „látja” a világot, talán nálunk is bölcsebben. Mindig szerettem a matematikát, persze humán faktosként nem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé, mégis hála a középiskolai tanáromnak gimnázium végére beleszerettem a számokba. Akkor kezdtem élvezni a mögöttük meghúzódó logikát és láttam be, hogy bár világ életemben a humán terület érdekel majd, a számokat szeretni fogom, akár összeadjuk, kivonjuk, szorozzuk, mert rendszert teremtenek, őszinte gondolkodásra késztetnek, sőt lehet velük mérni és sok mindent kifejezni is. Persze biztosan vannak, akik a matematikát nem szeretik, de a számok világát, annak jelentését, összefüggéseit értik és értelmezik a mindennapokban. Egyasszony - Hónapok óta ébren tart valami kötődés a témához, a bátorsághoz, az asszonyi, női alakhoz, az anyaság értelmezéséhez. Az idei Deszka Fesztivál több kiemelt programja közül egyik Péterfy Novák Éva: Egyasszony című műve.
Nem tisztem kritikát, vagy írást eszközölni a darabról, hiszen jómagam nem vagyok sem színikritikus, sem író és oly sokan méltatták már magát a könyvet és a darabot. Mégis hónapok óta hordozok magamban gondolatokat, amelyeket most, hogy Debrecenben már másodjára kerül bemutatásra, szívesen megosztok veled is. "Ha nem repülhetsz, fuss! Ha nem futhatsz, menj! Ha nem mehetsz, csússz!"
Ma ismét kifordult a világ. Értetlenül állunk a brüsszeli történések előtt. Megdöbbentő, sokkoló, félelmet keltő, ami történt, ami történik. Ha nem értem mitől vagyok sikeres, azt sem fogom érteni, hogy mitől nem vagyok az. Kepes Andrást nyitott, kíváncsi, szerető tekintetek fogadták a Lovarda Pódium Színpadán, március 19-én este. Az, hogy mitől jó egy színházi este, egy előadás, milyen élményt ad, kapunk-e valami útravalót miután felállunk a székből, sok mindentől függ. Függ az előadótól, az előadás tartalmától, a befogadó közönségtől és attól a párbeszédtől is, ami kialakul percről percre a művész vagy művészek és a közönség között.
