Alezredes Úr lát, hall és beszél

Események, élmények sora nem véletlenül történik velünk sorjában.

Egy háromnapos képzésen „padszomszédom” lett egy régi ismerősöm Móni, aki Alessel (Alezredes Úrral) érkezett a képzésre. Ales fekete, selymes szőrű labrador. Igéző szemeivel figyeli, követi gazdája mozdulatait, őrzi, vigyázza lépteit látható és biztos társként.

Ales vakvezető kutya, Móni pedig születésétől fogva vak. A 21 fős csoport figyeli sokszor Mónit és csodáljuk humorát, őszinteségét, rátermettségét, eszességét. Viccelődik a trénerrel, aki jelzi neki, hogy „Figyelj, elég csúnyán írtam le a gondolataidat, amit mondtál Móni.” Erre a padszomszédom megszólal, „Tényleg csúnyán írtál, mert még én sem tudom elolvasni.” Őszinte öniróniával nyilvánul meg egy – egy szakmai kérdésnél is, látjuk, ahogyan ő „látja” a világot, talán nálunk is bölcsebben.

Aztán másnap belecsöppenek egy másik vak nő életébe. Ő a színpadon játssza „Mónit” az érzékeny, visszafogott, naív, de a látás hiányában rendkívül kifinomult, szenzitív figyelő és radarrendszert kifejlesztett nő életét élethűen, már-már zavarba ejtően igazul.

 Értetlenül állok, hogy miért egymás után ér ez a két nem mindennapi mégis mindennapi élmény.  Miért gondolkodok napok óta azon, hogy milyen csodálatos az emberi szervezet, hogy egy érzékszervünk „kikapcsolásával” milyen szintre képes a többi érzékszerv fejlődni (a hallás, szaglás, és minden egyéb hangulati és egyéb érzékelés).  A színházi „Susy” életét ez menti meg, így jár túl több ember eszén, így marad életben, noha kiszolgáltatottságát többen ki akarják használni. A „hiányosságát (már amennyire ezt annak lehet nevezni) tudja támadói ellen fordítani. A hátrányából tud erőt meríteni és erényt kovácsolni.

Ahogy beszélgetünk az előadás egyéb nagyszerű megoldásairól és a lenyűgöző Susy alakításról (Kovács Patrícia személyében) megcsörren a telefonom és egy meghívást kapok egy kollegámtól, akivel egy projektben dolgoztunk együtt évekig és most is tartjuk a kapcsolatot, tartsak velük. A hegyekbe mennek három kollegájukkal, akik egy olyan intézmény munkatársai, ahova vakok és gyengénlátóak járnak. No, itt kerül az i-re a pont. Miért is ne mennék, természetesen van kedvem, sőt két kisebbik gyermekem is velem tart. Irány a Zemplén, ahol az embert lenyűgözi a táj, az erdő, a madarak, a csend, a nyugalom. Ahol szabadjára tudom engedni a gondolataimat, ahol működik az illat, a tapintás, az érzékelés megannyi eszköze, ahol helyére kerül minden és ahol olyan emberekkel beszélgetünk kirándulás, a patakban bogarászás és az esti vacsora közben, akik évek óta a szívükkel látnak. Aztán csak mesélek és mesélek arról a tekintetről, amely belém ivódott. Az az óvó, figyelő, gondoskodó szempár, ahogy Ales nézett Mónira. Ezt a szempárt keresik sokan…