Események,
élmények sora nem véletlenül történik velünk sorjában.
Egy
háromnapos képzésen „padszomszédom” lett egy régi ismerősöm Móni, aki Alessel
(Alezredes Úrral) érkezett a képzésre. Ales fekete, selymes szőrű labrador.
Igéző szemeivel figyeli, követi gazdája mozdulatait, őrzi, vigyázza lépteit
látható és biztos társként.
Ales
vakvezető kutya, Móni pedig születésétől fogva vak. A 21 fős csoport figyeli
sokszor Mónit és csodáljuk humorát, őszinteségét, rátermettségét, eszességét.
Viccelődik a trénerrel, aki jelzi neki, hogy „Figyelj, elég csúnyán írtam le a
gondolataidat, amit mondtál Móni.” Erre a padszomszédom megszólal, „Tényleg
csúnyán írtál, mert még én sem tudom elolvasni.” Őszinte öniróniával nyilvánul
meg egy – egy szakmai kérdésnél is, látjuk, ahogyan ő „látja” a világot, talán
nálunk is bölcsebben.
Aztán
másnap belecsöppenek egy másik vak nő életébe. Ő a színpadon játssza „Mónit” az
érzékeny, visszafogott, naív, de a látás hiányában rendkívül kifinomult,
szenzitív figyelő és radarrendszert kifejlesztett nő életét élethűen, már-már
zavarba ejtően igazul.
Értetlenül állok, hogy miért egymás után ér ez
a két nem mindennapi mégis mindennapi élmény.
Miért gondolkodok napok óta azon, hogy milyen csodálatos az emberi szervezet,
hogy egy érzékszervünk „kikapcsolásával” milyen szintre képes a többi
érzékszerv fejlődni (a hallás, szaglás, és minden egyéb hangulati és egyéb
érzékelés). A színházi „Susy” életét ez
menti meg, így jár túl több ember eszén, így marad életben, noha
kiszolgáltatottságát többen ki akarják használni. A „hiányosságát (már
amennyire ezt annak lehet nevezni) tudja támadói ellen fordítani. A hátrányából
tud erőt meríteni és erényt kovácsolni.
Ahogy
beszélgetünk az előadás egyéb nagyszerű megoldásairól és a lenyűgöző Susy
alakításról (Kovács Patrícia személyében) megcsörren a telefonom és egy
meghívást kapok egy kollegámtól, akivel egy projektben dolgoztunk együtt évekig
és most is tartjuk a kapcsolatot, tartsak velük. A hegyekbe mennek három
kollegájukkal, akik egy olyan intézmény munkatársai, ahova vakok és
gyengénlátóak járnak. No, itt kerül az i-re a pont. Miért is ne mennék,
természetesen van kedvem, sőt két kisebbik gyermekem is velem tart. Irány a
Zemplén, ahol az embert lenyűgözi a táj, az erdő, a madarak, a csend, a
nyugalom. Ahol szabadjára tudom engedni a gondolataimat, ahol működik az illat,
a tapintás, az érzékelés megannyi eszköze, ahol helyére kerül minden és ahol
olyan emberekkel beszélgetünk kirándulás, a patakban bogarászás és az esti vacsora
közben, akik évek óta a szívükkel látnak. Aztán csak mesélek és mesélek arról a
tekintetről, amely belém ivódott. Az az óvó, figyelő, gondoskodó szempár, ahogy
Ales nézett Mónira. Ezt a szempárt keresik sokan…