Tüzet oltanak...


Fura érzés ráeszmélni valami olyan dologra, amely sokunk fejében talán meg sem fordul, mert mindenki teszi a dolgát a mindennapokban, sokszor mit sem törődve a másik ember szükségletével, hivatásából adódó nehézségeivel. Dolgozunk, élünk, a mindennapok forgatagában sok esetben külsőségek alapján megítélve helyzeteket.
Életünk során a vágyak és a feladatok váltakozó hullámzása közepette mindannyian vágyunk a kiegyensúlyozottságra, a kiszámíthatóságra, a biztonságra.
Lassan véget ér az iskola és megannyi diák áll a pályaválasztás kapujában. Sok szempontot mérlegelve próbál felvételt nyerni egy-egy felsőoktatási intézmény szakirányú képzésére vagy éppen egy konkrét szakma felé kacsingatva szakképző intézményi képzéssel egy szakmát tanulni.
Vajon ismer e, mérlegel e minden szempontot a felvételhez szükséges pontokon, az intézmény presztizsén túl egy ember, amikor tizenegynéhány évesen ott áll a továbbtanulás, a szakmaválasztás küszöbén.
Ezen gondolkodtam el, amikor minap egy ismerősömmel arról kezdtünk el beszélgetni vajon kapnak e és ha igen kitől segítséget azon szakmák képviselői, akik nap mint nap ki vannak téve valami szörnyűségnek, valami olyan megrázó élménynek, a stressz olyan formájának, amely átlagember számára mindenképp sokkoló. 
Elgondolkodunk e azon, hogy miként dolgozza fel egy mentős és egy orvos azt, hogy eszméletlen, testileg komoly sérüléseket szenvedett embereket kell ellátni, életben tartania vagy milyen borzalmakat lát egy-egy tűzoltó, amikor esetleg egy égett gyermeket kell a karjában tartva megmentenie egy lángoló épületből, vagy egy közlekedési vagy egyéb baleset során komoly sérülést szenvedett embert kell „összerakniuk”.
Elgondolkodunk e azon, hogyan miként dolgozzák fel nem pusztán ezen szakmák képviselői a mindennapokban jelentkező stresszt, feszültséget, borzalmas, megrázó élményeket, hiszen mindannyian emberből vagyunk. 
Elgondolkodunk e azon, hogy egy-egy sikeres sportoló vagy sportszakember milyen nehézségek, fizikai és mentális próbatétel árán mosolyog ránk a dobogó valamely fokáról.
Vajon a tanév-évad vége felé egy óvónő, egy gondozónő, egy pedagógus, egy nevelő mentálisan és fizikailag milyen impulzusok alapján tudja a napi zsongást „letenni” és feltöltődve várni az újabb szeptemberi „bevetést”.
Itt és most persze lehetne sorolni a különböző hivatások, szakmák sorát, ahol az érzelmek ventilálása, a feszültség, a stressz oldása, a veszteség feldolgozása, a kiégés elleni küzdelem szoros, kötelező része kellene, hogy legyen a munkahelyi „kínálatnak”.  A szerető, biztonságot nyújtó családi közeg, a közösségi élet, a barátok természetesen mind-mind nagyon fontos „terepei” a levezetésnek, de a pszichológus, a mediátor, a szakmai segítő igénybevételének a lehetősége fontos és minőségi segítség lehet, hogy valóban elhivatottan, valóban tettre készen lehessen a munkát  végezni.
Talán ha sokszor nem pusztán a pályaválasztás előtt álló gyerekek, diákok, hanem mi felnőttek is kíváncsiak lennénk egymásra és nem a panasz szintjén, hanem őszintén láthatnánk bele, hogy egy-egy szakma mivel jár, melyek a szépségei, melyek a nehézségei, milyen lemondással jár az adott munka a mindennapokban, akkor jobban megértenénk egymás reakcióit, döntéseit és nagyobb tisztelet övezné a munkát, a tevékenységet, amely az emberi lét mozgatóereje. 

TOP