Tüzet oltanak...

Fura érzés ráeszmélni valami olyan dologra, amely sokunk fejében talán meg sem fordul, mert mindenki teszi a dolgát a mindennapokban, sokszor mit sem törődve a másik ember szükségletével, a másik ember hivatásából adódó nehézségekkel.  Megyünk, a mindennapok forgatagában, sok esetben külsőségek alapján megítélve helyzeteket.

Életünk során a vágyak és a feladatok váltakozó hullámzása közepette mindannyian vágyunk a kiegyensúlyozottságra, a kiszámíthatóságra, a biztonságra.

Megannyi diák áll a pályaválasztás kapujában. Sok szempontot mérlegelve próbál felvételt nyerni egy-egy felsőoktatási intézmény szakirányú képzésére vagy éppen egy konkrét szakma felé kacsingatva szakképző intézményi képzéssel egy szakmát tanulni.

Vajon ismer-e, mérlegel-e minden szempontot a felvételhez szükséges pontokon, az intézmény presztizsén túl egy ember, amikor tizenegynéhány évesen ott áll a továbbtanulás, a szakmaválasztás küszöbén.

Ezen gondolkodtam el, amikor minap egy ismerősömmel arról kezdtünk el beszélgetni vajon kapnak e és ha igen kitől segítséget azon szakmák képviselői, akik nap mint nap ki vannak téve valami szörnyűségnek, valami olyan megrázó élménynek, a stressz olyan formájának, amely átlagember számára mindenképp sokkoló.

Elgondolkodunk-e azon, hogy miként dolgozza fel egy mentős vagy egy orvos azt, hogy eszméletlen, testileg komoly sérüléseket szenvedett embereket kell ellátni, életben tartania.

Elgondolkodunk-e azon, hogy milyen borzalmakat lát egy-egy tűzoltó, amikor esetleg egy égett gyermeket kell a karjában tartva megmentenie egy lángoló épületből, vagy egy közlekedési vagy egyéb baleset során komoly sérülést szenvedett embert kell „összerakniuk”.

Elgondolkodunk-e azon, hogyan miként dolgozzák fel nem pusztán ezen szakmák képviselői a mindennapokban jelentkező veszteséget, megrázó élményeket, hiszen mindannyian emberből vagyunk.

Elgondolkodunk-e azon, hogy tanév-évad vége felé egy óvónő, egy gondozónő, egy pedagógus, egy nevelő mentálisan és fizikailag milyen impulzusok alapján tudja a napi zsongást „letenni” és feltöltődve várni az újabb szeptemberi „bevetést”.

Itt és most persze lehetne sorolni a különböző hivatások, szakmák sorát, ahol az érzelmek ventilálása, a feszültség, a stressz oldása, a veszteség feldolgozása, a kiégés elleni küzdelem szoros, kötelező része lehetne a munkahelyi „kínálatnak”. 

A szerető, biztonságot nyújtó családi közeg, a közösségi élet, a barátok természetesen mind-mind nagyon fontos „terepei” a levezetésnek, de a pszichológus, a mediátor, a szakmai segítő igénybevételének a lehetősége fontos és minőségi segítség lehet, hogy valóban elhivatottan, valóban tettre készen lehessen a munkát végezni.

Talán ha sokszor nem pusztán a pályaválasztás előtt álló gyerekek, diákok, hanem mi felnőttek is kíváncsiak lennénk egymásra és nem a panasz szintjén, hanem őszintén láthatnánk, hogy egy-egy szakma mivel jár, melyek a szépségei, melyek a nehézségei. Milyen lemondással jár az adott munka a mindennapokban, akkor jobban megértenénk egymás reakcióit, döntéseit és nagyobb tisztelet övezné a munkát, a tevékenységet, amely az emberi lét mozgató ereje.