Befőzni, megfőzni, elrakni… de mit?


Gyümölcs szezon on. Eper, málna, meggy, sárgabarack, majd ribizli. Újra divat lett lekvárt főzni, befőttet eltenni, vagy egyszerűen csak jönnek elő a minták, az emlékek nagymamáinktól, édesanyánktól. No és persze az is lehet, hogy csupán jó érzés a saját termékünket fogyasztani, és nem szégyen talán elismerni, hogy bár sok fáradtsággal jár mégis off-work elfoglaltság és terápia a rohanó mindennapokban. 
Nem „túl gondolva” magát a tevékenységet, de ki-ki mégis elgondolkodhat azon, hogy mi mindent is tesz el, főz be az élete mindennapjaiból ilyenkor, mert hiszem, tudom, hogy mindenki vissza tudja idézni, hogy mi is történt akkor, amikor tavaly, azelőtt vagy évekkel korábban befőzött. Éppen vihar volt kint, vagy egy kutyát vett a család, vagy éppen valami érdekes történt a nagyvilágban.
A lekvár főzés órákig tartó folyamata alkalmas az elcsendesedésre éppen úgy, mint a közösségi életre, ha éppen társasággal vagy gyerekeinkkel tesszük ezt. Minden étel készítésénél benne van a konyhai és főzés tudományunk mellett az akkori hangulatunk, a világból beszűrődő zajok moraja éppen úgy, mint a saját személyiségünk. Az is tükröz valamit, hogy grammra pontosan annyi hozzávalót teszünk e bele, mint azt a recept írja, vagy a bennünk rejlő tükrünk, az intuíciónk éppen most mást mondat velünk a gyümölcs íze, állaga szerint.
Az idei sárgabarack befőzésem éppen arra a napra esett, amikor a nizzai merénylet részleteit egyre jobban kezdtük megismerni. Fura érzés belegondolni a pillanat varázsába, a sorsszerűség, az értelmetlen veszteségek véletlenszerű és sokszor elkerülhetetlen sorába.
Miért pont ők, miért pont ott, miért éppen akkor és jönnek még a megválaszolva is érthetetlen, felfoghatatlan tények. És bár nyilván félelmet kelt az emberek nagy részében - ez is célja Európa szerte a hasonló borzalmas tetteknek – mégis inkább az örömöt, az életigenlést, azt a hitet veszik el mindenkitől, hogy jó szabadnak lenni, hogy jó egy nyitott világban biztonságot érezve élni. Keresem a szeretet irányt mutató vezérelvébe kapaszkodva a jóvátétel, a feloldozás, a megbocsátás módjait, mert az élet persze megy tovább és mi sem ragadhatunk bele a szomorúság, az elkeseredés, a tétlenség érzésébe. 
A lekvár közben szép csendben elkészült és ahogy a megtelt üvegeket lefordítva magára hagytam hajnalban rájöttem, hogy minden nap születik valami, amit talán észre sem veszünk. Minden nap tovább adunk dicsérettel, biztatással, fegyelmező vagy éppen picit hangos szóval valamit, ami tele van a bennünk rejlő gondolatokkal, érzésekkel, szeretettel. Ebből kaptak azok is, akiknek másnap kóstolóként vittem egy kis üveggel. Remélem, ízlik nekik…

TOP