Kontyos,
kalapos néni, akinek mindig mosoly volt az arcán, akkor is, amikor fájdalmai
voltak, akkor is, amikor éppen a férjét temette egy évvel ezelőtt és akkor is,
amikor büszkén mesélte, hogy a lánya és unokái milyen nagyszerű dolgokat csinálnak
és ő mit hogyan látott egy-egy program alkalmával. Pár hete lelassítottam
Debrecen egyik forgalmas útján, mert láttam, ahogyan lassan, már-már cammogva
sétál hazafelé. „Szívesen elviszem Edit nénit”, szólítottam meg köszönésképpen,
de ő mosolyogva megköszönte és azt válaszolta, „Tudod, jót tesz nekem ez a
séta.”
Ma
elbúcsúztunk tőle, mert menni akart. Hosszú sétára indult, mert valamit
tanítani akar, mert valamit ránk akart hagyni. „Befogadó volt, csordult belőle
a szeretet, hirdette, amit Isten vele tanított, adott, adott, adott...
szeretetet, ennivalót, odafigyelést, gondoskodást.” Hallgatva a méltató búcsú
szavait, valami érdekes jó érzés futott át rajtam. Van az úgy, hogy hálát kell
adnunk bizony minden nap valamiért. Ezt
a hálát és örömöt éreztem miközben arcomon könnyeim megállíthatatlanul utat
törtek maguknak. Hálát és örömöt éreztem azért, hogy ismerhettem, hogy szerethettem,
hogy hallgathattam.
Csordult
belőle a szeretet bármerre járt… rágódok tovább a sírtól kifelé sétálva, s amíg
átcserélem a magas sarkú szandálomat egy kényelmesebb laposra, engedem, hogy
süssön rám a nap, amely ragyogásában érzem az ő mosolyát. „Ugye, milyen szép
volt minden, ugye milyen szép volt az a dal, milyen szépek voltak a beszédek…„
- hallom a hangját.
A
szíve nem engedte tovább, hogy köztünk maradjon, pedig túlcsordult szeretettel.
Hogy
hogy is van ez?? Miért betegszik meg egy szív, ha annyit tud adni, ha az
élteti, hogy adhat. Talán éppen ezért… Elgondolkodok, hogy vajon a befogadás
működött-e nála, ha felé irányult ez a rengeteg szeretet. Engedte-e, hogy
viszonozzák ezt az odaadást a közeli és távoli környezetében. Talán megmutatta,
mire is vágyott ő… hiszen azt adta, amire vágyott. Az odafigyelésre, a
gondoskodásra, a szeretetre, az elfogadásra, a befogadásra, az elismerésre, a
dicséretre, a „merjük elmondani a véleményünket” kiállásra.
Gondolkodom
a szeretet mennyire gyönyörű és egyben mindenre képes. Ő megmutatta, hogyan
kell adni a szeretteinek, a barátainak, a gyülekezeti tagoknak, egész
Debrecennek. De tudta-e a szeretetet fogadni, engedte-e a felé áradó
segítséget, figyelmet, gondoskodást befogadni, olyan dolgokat, amelyeket mások
neki címeztek. Van mit tanulnunk, mert minden tapasztalás által többek leszünk.
Olyan
örökséget hagyott itt utódaira, ránk, ami kötelez mindannyiunkat. Mindannyian meg kell, hogy tapasztaljuk ”a
valakiért, valamiért élni, önzetlenül tenni„ érzését, élményét. Ő így élt, őt ez éltette. Pogácsát sütni
másoknak, dicsérni, visszajelezni, jelen lenni, hogy érezzék mások, hogy
hasznos, fontos, amit csinálnak.
Ma
újra azt éreztem, hogy van élet a halál után, hogy a kegyelem általi
bizonyosság mindez. Ma láttam kalapban mosolyogva sétálni egy másik partra egy
égi karneválra.