Nullakilenctizenegy


Valahol.., egy helyen…, egy közösségben…, egy épületben…. 
Tizennyolc évvel ezelőtt szeptember 11-én óvodába vittem két lányomat. Gyönyörű szeptemberi idő volt, sétálva mentünk, aranyat ért az őszi nap fénye, a reggeli, picit már hűvösebb levegőben pedig jól esett a gyaloglás. Majd autóba ültem, irány Nyíregyháza, ahol a húgom első gyermekét készült világra hozni. Míg oda nem értem lógtam a telefonon, hol a szüleimmel, hol a sógorommal próbáltam értekezni, mintha kicsit sürgettem is volna az eseményeket, persze az egész mögött az az izgalom húzódott, hogy ugye minden rendben lesz. Egy kisbaba mindig új élet, olyan, amely a környezete életébe is valami újdonságot hoz. A szeretettel teli várakozás izgalmai sem maradtak el, tudja azt mindenki, aki testközelből kísért végig egy várandóságot, hogy az a kilenc hónap olykor nagyon lassan telik, a vége különösen izgalmas és bizony „észnél kell lenni”, oda kell figyelni minden apró jelre. A nagy várakozás után, megszületett családunkban az első fiú gyermek!
Valahol.., egy helyen…, egy közösségben…, egy épületben…. néhány hónappal később egy másik kontinensen.
Emlékszem január volt, otthon hideg, mi viszont kellemes tavaszi-nyárias időben készülődtünk az aznapi programhoz. Meghívást kaptunk ugyanis egy kolleganőmmel az Egyesület Államokba egy női vállalkozókat tömörítő civil szervezettől, akikkel közös képzéseket szerveztünk Magyarországon. Sűrű programok mellett kértük, hogy valami érdekes, különleges helyre is vigyenek el bennünket, olyan valamire voltunk kíváncsiak, amely nem szokványos. Aznap reggel nem árulták el vendéglátóink, hogy mi lesz a program és bár kezdtük egészen otthonosan érezni magunkat náluk és élvezni az amerikai reggelik, reggelek hangulatát, kicsit meglepett bennünket, hogy korán volt az ébresztő, mondván oda kell érni valahova. Kicsit eltévedtünk ugyan, de időben megérkeztünk.
Rendszeres találkozási pont volt ez a hely. Hetente egyszer összegyűltek közel százan civilek, átlagfoglalkozású emberek, ismerősök és ismeretlenek egyaránt és saját képességeiket csiszolgatva gyakorolhatták retorikai, szónoki tudásukat. Nagyszerű ötletnek tűnt, számos olyan szituációban kipróbálva magukat, amelyre felkészülni nem kellett és nem is lehetett. Mindez valahol, egy helyen, egy közösségben, egy épületben, egy másik kontinensen.
A résztvevők helyiek voltak, mi vendéggént a hátsó sorban „meghúzódva” hallgattunk bele sorsokba, életekbe, történetekbe a feladatok során, néha elnémulva, néha csodálkozva, milyen nagyszerű kezdeményezésnek lehetünk részesei. Idősebbek és fiatalok próbálták ki képességeiket egy-egy szöveg felolvasása vagy éppen a nagy közönség előtt megszólalás mikéntje apropóján. Kolleganőmmel néha egymásra néztünk mit is keresünk mi itt, kívülállónak éreztük magunkat, mégis egyre jobban magával ragadott a légkör bennünket. Már éppen a kabátunkért nyúltunk, amikor a program végéhez közeledve felolvasták az utolsó feladatot. A táskámban kotorászva felkaptam a fejem a feladat címére.
„One minute speach” -hagzott el . A feladat az volt, hogy egy percben kellett egy olyan történetet elmesélni, amelynek van eleje és vége, van tartalma, történése és hat a közönségre. Az addigi aktivitást látva meglepő volt, hogy nem jelentkezett senki. A hátsó sorban un. „observer” státuszban szemlélődve ültünk kicsit úgy, ahogyan a diákok a feleltetős órán vagy egy bálon, amikor a nem kívánt táncra kér fel az éppen aktuális táncprodukcióból valaki vagy az énekes szeretne megénekeltetni bennünket az első sorban egy koncerten. Egyszer csak a szervező a hátsó sor felé mutatott, majd hangosan mondta, hogy ti, ti ott hátul, lenne kedvetek? Továbbra is nyugodtan ültünk, kizárt dolog, hogy minket szólítsanak meg ilyen feladattal, hiszen mi csak vendégek vagyunk és nem részei ennek a közösségnek.
Aztán hiába néztünk magunk mögé, majd jobbra és balra, a szemkontaktus egyre közelebb jött. „Igen, te, a mi vendégünk. Van kedved?” Időnk sem volt végiggondolni. Választ várva néztem kolleganőmre, aki bíztatva bólintott, hogy vállald el, kicsit persze örült, hogy átpasszolta ezt a feladatot.
Próbáltam összeszedni gondolataimat, kabát le… és sétáltam a terem elejére, éreztem, életem egyik legnehezebb retorikai gyakorlata előtt állok. Rutinos 100 fős hallgatóság előtt, a saját anyanyelvükön egy csattanós, de mégis frappáns történettel előállni és mégis hatni rájuk, igazi kihívás volt. Mit is találjak ki? Hirtelen semmi nem jutott eszembe, lesz, ami lesz alapon gondoltam, majd a helyzet hoz valamit. Problémamegoldó képességem hirtelen elszállt, de a büszkeség - nehogy már magyarként beégjünk – ötleteket, élményeket hívott elő. Itt csak valami személyes segíthet. Aztán ahogy kiálltam, mesélni kezdtem, mesélni arról, mi történt négy hónappal ezelőtt a mi családunkban és milyen borzalom történt itt az ő országukban ugyanazon a napon. Mitől emlékezetes, megrázó számomra a „nullakilenctizenegy”. Óra nélkül nehéz volt kontrolálni mióta beszélhetek. Meséltem, és meséltem…
 „… Kisebbik lányom szandálját csatoltam éppen az óvodában, amikor egyik szülőtársam döbbenten mesélte, hogy a World Trade Centert támadás érte, rengeteg a halott, nem tudják pontosan mi is történhetett, de láttak két repülőt becsapódni a két toronyba. A szandál csattjával bíbelődtem, hirtelen ért ez a hír, talál fel sem fogtam vagy éppen nem akartam beengedni. Megvallom, toltam el magamtól a szörnyű, megrázó hírrel járó megdöbbenés, félelem, sajnálat, szomorúság, élményét, hiszen velünk ma csoda történt, újabb taggal bővült a családunk. Itt, mi nem szomorkodhatunk. Aztán persze ahogyan hazaértem, a híradásokban láttam a két tornyot, a füstöt, a kétségbeesett embereket. …Sokkolólag hatott rám egy érzés; a világ egyik pontján életek születnek, míg valahol máshol ártatlanok halnak meg. Ez az én történetem szeptember 11-ről. – fejeztem be.”
Tizenegy másodperccel túlléptem az időt, síri csend után tapsolni kezdtek az emberek, akik szemében könny volt, mások maguk elé meredve, fejüket lehajtva néztek lefelé. A könnybe lábadt szemek mögött a néhány hónappal e rendezvényt megelőző, az egész világot megrázó két torony elleni támadás személyes veszteségélménye volt látható. A hallgatóság között akadt, akinek személyes érintettsége is volt a tragédiában. Volt aki, felnézve, könnyekkel a szemében rám mosolygott. Aztán megkaptam a nap díját a történetért.
Tizennyolc éve, szeptember 11-én természetesen minden évben felköszöntjük Marcit, sőt egy számomra nagyon fontos barát születésnapja is erre a napra esik. A történet ma már messze van talán, de a „mindennap valami csoda történik velünk” ott kell, hogy munkálkodjon bennünk és erősítse a hitünket minden nap. A világ egyes pontjain új élet születik, máshol pedig életek múlnak ki értelmetlenül… valahol.., egy helyen…, egy közösségben… egy épületben. Boldog 18. születésnapot, Marci!

TOP