Nullakilenctizenegy


Meghívást kaptunk egy kolléganőmmel 2002 januárjában az Egyesület Államok egyik nyugati államába, egy női vállalkozókat tömörítő civil szervezettől. Gyerekcipőben járt még a mi kis szerveződésünk, amely ugyancsak női tagokat tömörít több évtizede – így tele ötletekkel, lelkesedéssel indultunk útnak.

Az utazás számos érdekes élményt és tapasztalatot hozott. Minden apró lépést sikerként éltünk meg és szívtuk magunkba az ott munkálkodó nők, vállalkozók, családanyák aktív, kezdeményező, integratív tevékenységét. Nagyon örültünk minden kérdésnek, amelyet kaptunk és büszkék voltunk, ha azt láttuk, jegyzetelik az ötleteinket, elismerően.

Január volt, itt hideg, ott viszont kellemes tavaszi-nyárias idő, amihez nem esett nehezünkre alkalmazkodni. Egyik nap nem árulták el vendéglátóink, hogy mi lesz a program és bár kezdtük egészen otthonosan érezni magunkat náluk és élvezni az amerikai reggelik, reggelek hangulatát, kicsit meglepett bennünket, hogy korán volt az ébresztő, mondván oda kell érni valahova.

Valahova, egy helyre, egy közösségbe, egy épületbe. Rendszeres találkozási pont volt ez a hely, ahol hetente egyszer összegyűltek közel százan és gyakorolhatták saját szónoki, retorikai képességeiket számos olyan feladat során, amelyre felkészülni nem kellett és nem is lehetett.

Érdekesen hallgattunk bele sorsokba, életekbe, történetekbe, mígnem a vége felé kihirdették az utolsó feladatot. „One minute speach”. A feladat az volt, hogy egy percben kellett egy olyan történetet elmesélni, amelynek van eleje és vége, van tartalma, történése és hat a közönségre. Az addigi aktivitást látva, meglepő volt, hogy nem jelentkezett senki. A hátsó sorban un. „observer (megfigyelő)” státuszban, szemlélődve ültünk kicsit úgy, ahogyan a diákok a feleltetős órán, vagy az énekes szeretne megénekeltetni bennünket az első sorban egy koncerten.

Egyszer csak a szervező a hátsó sor felé mutatott, majd hangosan mondta, hogy

- Te, Te! Neked van kedved? 

Továbbra is nyugodtan ültünk. Kizárt dolog, hogy minket szólítsanak meg ilyen feladattal. Aztán hiába néztem magam mögé, aztán jobbra és balra, a szemkontaktus egyre közelebb jött.

- Igen, te, a mi vendégünk. Van kedved?”

Időm sem volt végiggondolni. A felelsz, ha mersz játék jutott eszembe. Választ várva néztem kolleganőmre, aki biztatva bólintott és oda súgta ”Vállald el, meg tudod csinálni!”

Amíg felálltam és sétáltam a terem elejére, életem egyik legnehezebb retorikai gyakorlata előtt álltam. Rutinos 100 fős hallgatóság előtt, a saját anyanyelvükön egy csattanós, de mégis frappáns történettel előállni és mégis happy-clappy életfelfogást sugározni tudva, az amerikaiak szeretnek rácsodálkozni a világra. 

Mit is találjak ki?Problémamegoldó képesség, büszkeség (nehogy már magyarként beégjünk), minden agytekervényem mozgásba jött.

És ekkor eszembe jutott egy történet, mert akkor annyira friss volt, úgy éreztem annyira odaillő és mert éppen ez ugrott be elsőre, így hát belevágtam.

„Szeptember 11-én óvodába vittem lányaimat, gyönyörű őszi idő volt. Majd irány a kórház, ahol a húgom első gyermekét készült világra hozni. Lógtunk a telefonon édesapámmal és a sógorommal, nem volt könnyű terhesség és persze a szeretettel teli várakozás aggodalommal teli izgalmai sem maradtak el. Tudja azt mindenki, aki testközelből kísért végig egy terhességet, hogy a végén legalább annyira „észnél kell lenni”, oda kell figyelni minden apró jelre.  Megszületett családunkba az első fiúgyermek, Marci! 

Nagy volt az öröm! Boldogsággal tele a lelkemben  „repültem” haza és mentem délután a lányaimért az oviba, akik talán nem is értették mitől vagyok ennyire feldobva.

Eszter lányom szandálját csatoltam éppen, amikor egyik szülőtársam kérdezi tőlem,

- Láttad mi történt?

- Nem. Miért? Mi történt?

- Nem láttad a híreket a CNN-n? Minden híradás erről szól. A World Trade Centert támadás érte, rengeteg a halott, nem tudják pontosan mi is történhetett, de láttak két repülőt becsapódni a két toronyba.

Hirtelen ért ez a hír, megvallom, eltoltam magamtól minden negatív hírt, hiszen velünk ma csoda történt;  újabb taggal bővült a családunk. Aztán persze ahogyan hazaértem, rögtön a tv távirányítóját kerestem és valóban minden híradás a két tornyot, a füstöt, a kétségbeesett embereket mutatta. 

Sokkolóan hatott rám egy érzés; a világ egyik pontján életek születnek, míg valahol máshol ártatlanok halnak meg. Ez az én történetem szeptember 11-ről." fejeztem be.

Tíz másodperccel túlléptem az időt, de a síri csend után tapsolni kezdtek az emberek, akik közül sokan maguk elé meredve, sokan könnybe lábadt szemmel idézték fel az akkor még nem oly rég eseményét, amely sokkolta az egész világot.

Sok-sok év telt el azóta és szeptember 11-én természetesen minden évben felköszöntjük Marcit, sőt egy számomra nagyon fontos barát születésnapja is erre a napra esik. A történet ma már messze van talán, de a „mindennap valami csoda történik” velünk ott kell, hogy munkálkodjon és erősítse a hitünket minden nap.

TOP