A pillanatok hívó szava



Ülök egy konferencián, amely egy jégcsarnok lefedett jégpályáján zajlik. Körben háromezer résztvevő, mind nő. Jól esik leülni, éppen a lányomat vittem el az Ikeába szétnézni, rohanok, hogy odaérjek az egyik legszuggesszívebb előadó mondandójára. A büfében meglepő pillanat, egy háttérembernek tűnő alkalmazott észreveszi, hogy kicsit türelmetlenül a rendelésre várok és pillanatok alatt kiszolgál egy kávéval és szendviccsel. Szóval ülök megpihenve, hálát adva a csendes pillanatnak.
Majd egyszerűen csak engedem magamba a képeket, amelyek körülvesznek. A lefedett jégpálya alattunk. Ez a jég, amelyen nagylányom kűrjét készítették abban az évben, amikor országos bajnok lett. Előttem minden kép, a hangulat, a zene, a mozdulatok, az edző ruhája, a kínlódás, a mosoly, a csapkodás, a sírás, és az öröm.
Majd balra nézek, egy édesanya éppen kisfiát teszi a babakocsiba, aki a vállán aludt el. A mellettem ülő jegyzetel. Fél szemmel próbálom követni mi is lehet számára oly fontos egy éppen személyes tapasztalatait, élethelyzetét tanúságtételként megosztó hölgy életében. Mindegy is, kinek-kinek mi az üzenet, a lényeg, hogy legyen. Elcsukló hangon meséli az előadó, hogy egy-egy nehéz pillanatban a beteg kisfia ad erőt számára és biztatja, adjanak hálát minden dologért, rosszért, jóért egyaránt.
A szünetben újabb élmények sora, amely kapcsán újra eszembe jut, hogy nincs több panasz. Egy 9 gyermekes édesanya meséli, hogy egy hajléktalanokat ellátó intézménynél dolgozik, ahol nap, mint nap szembesül váratlan irányba fordult élethelyzetekkel. Éppen annak az úrnak a történetét meséli, akinek a Széchenyi Könyvtárban a sok ott töltött év alatt a sok-sok olvasástól  a rossz megvilágítástól annyira megromlott a szeme, hogy elvesztette a munkáját és a munkaerőpiacon sem igen talál ennek apropóján munkát. Panaszkodás nélkül viseli a „majdnem” hajléktalanná válás tényét. Aztán rájövök.. most milyen jó lenne egyedül lenni, bolyongok a csarnokban, ahol sokféle ember beszélget egymással és azt érzem, mintha egy filmet forgatnának körülöttem. Egyik sarokban három siket-néma jelbeszéddel beszélget. Egy-egy dolgot értek, hirtelen eszembe juttatja, hogy vágyaim egyike, hogy megtanuljam a nyelvüket. Másik sarokban éppen szendvicset majszolgatnak.
Majd találkozok egy régi ismerősömmel, akivel 11 éve nem láttuk egymást, nem beszélgettünk és most persze lemaradva a következő előadásról, egyik történetet a másikba öltve mondjuk, mondjuk a magunkét, hiszen sok minden történt azóta… aztán megcsörren a telefonom. Húha, fura érzés, két nappal azelőtt egy munka kapcsán találkoztunk és kezdtünk el beszélgetni úgy, mintha ezer éve ismernénk egymást. Tudom, hogy miért hív, pedig honnan is tudhatnám. Nem tudom felvenni, írok neki, hogy visszahívom… 
Kint ragyog a szeptember végi nap, melegíti az arcokat, lelkeket minden sugara...Engedem, hogy eljusson mindenhova és rájövök, hogy pillanatok jönnek, mennek, de megélni bennük a csodát nekünk kell…

TOP