A 47-es úton


A minap egy utazáson vettem részt. Na, nem a Föld körül és nem valami varázslatos, távoli, különleges tájra, hanem egy közeli városba, szülővárosomba. Az út, amelyet megannyi alkalommal megtettem már és minden kanyar ívét szinte magától veszi az autóm kormánya, mikor milyen hosszú. A távolság persze nem változik, de az élmények, a pillanatok, a hangulatom, az utazás célja, no meg persze az időjárás többváltozós képletté alakítják mennyi idő is „átérnem”. Tegnap nagyon hamar. Volt már máskor is, hogy hamar.

Az őszi idő, a kicsit szemergélő esős út, a fejemben kavargó gondolatok most furcsa utazásra késztettek. Vissza szeretnék menni a gyerekkoromba, látni, érezni szeretném magamat, a szüleimet, a testvéremet, a nagyszüleimet. No nem azért, mert az ember – nők és férfiak egyaránt – egyre korosodunk, „érettebbek” leszünk, hanem azért, hogy megérezzem, mit éreztem, hogyan gondolkodtam „amikor én még kislány voltam”.

Utazás ez a javából, hiszen kizárva mindent repülök vissza egészen az óvodás koromig, ahol édesanyám számomra az örökkévalóságnak tűnő ideig beszélgetett az óvónénivel, amikor értem jött, a kulcscsomót fogva a kezében. Hallom a kulcs csörgését, a két „néni” csevegő hangját, amíg én fél-fél szemmel ugyan jelzést várva tőle, hogy mikor indulunk már. Hallom édesanyám kedves, megnyerő, számomra mindig megnyugtató hangját, amit oly régen hallottam már. Hiányzik a kulcscsörgés, a hangja, a biztató tekintete...

Aztán képek villannak be nyaralásokról, utazásról illatok, érzések, hangok kíséretében. Eszembe jut számos utazásunk, ahol idegenvezetőt játszott, hogy ne unatkozzunk. Sírni van kedvem. A rádióban egy dal szól, próbálok előre nézni és a könnytől elhomályosult szememből hagyni azokat a fránya könnycseppeket hadd gördüljenek tovább. Le, le az arcomról, lemosva azt a fájó érzést, hogy valami nincs már. De van helyette egy másik élet, más szereplőkkel, amelynek a rendezője már más, amelyet most más színpadon játszom, játszunk. Mire emlékszem a belém ívódott szülői féltésből és szeretetből, gondoskodásból és aggódásból, kirándulásokból és közös étkezésekből, vitákból és ölelésekből. Az élet főpróbája ez most, hogy az, amit szüleim, a családom adott, hogyan miként tud tovább öröklődni ugyanúgy vagy másként… bennem vagy a gyermekeimben. Utazás ez a javából, hol, mint egy hullámvasútban ülve  kapaszkodok, hogy ki ne essek, hol ringat valami kábító táj és visz, visz, visz  az út.

Észre sem veszem, hogy már a belvárost is elhagytam, kicsit otthon érezve magam nem gondolkodok merre menjek. Aztán egy pillanatra mégis. A város egy erdős, gyermekkorom iskolás éveinek kedvenc erdei tornapályájának nevezett részén találom magam, ahol megállok, és úgy érzem megérkeztem… Hozzá, hozzájuk. Ma egy kézfogás, néhány halk szó, egy ölelés, egy mosoly és a kéz simogató ereje elég ahhoz, hogy érezzem azt, amiért elindultam., hogy büszke vagyok rájuk, hogy nagyon szeretem őket és hálás vagyok, hogy nekem ők a szüleim. Ma 47 éve együtt. És a 47-es út folytatódik, megállókkal, döccenőkkel, zsákutcákkal, de megy tovább… 

TOP