Az angyalka szoknyája


Advent időszakában annyi minden elvarázsol; a zene, a díszítések, az illatok mátrixában nehéz különválasztani a valódit a túldíszítettől, a mérték olykor akár giccsesnek is tűnhet. Pedig egyszerűen csak szépre vágyódunk, a világító fűzérek ragyogása, a szerteágazó jótékonykodás, amely jó lenne, ha egész évben kitartana; a karácsonyi vásárok csillogó-villogó házikói, a megannyi gyönyörű világítás, a megunhatatlan karácsonyi dalok, a forralt bor, a divatos puncs, a fenyő, a forró csokik, a mézes sütik illata, a karácsonyi díszek készítésének hangulata, bevésődnek az emlékeinkbe. Így semmi dolgunk nincs talán, mint már november végétől vágyakozni valami szeretettel és melegséggel teli, biztonságot nyújtó, otthonos, hangulatos, békességes időszak után. Napjában talán többször is megkérdezik tőlünk, hogy „Na, és várod már a Karácsonyt?”, mintha több millió ember egyszerre várna valami szépet és jót, valamit, ami egy hatalmas díszletbe csomagolva elvarázsol elterelve figyelmünket talán a lényegről. A lelkünk legmélyén megélni és igazán várni a szépet és a jót, várni a születést,

csomagoláson túli élmény. Észrevenni körülöttünk a szépet és a jót, azt, ha valaki segítségre szorul fontos, de talán nem elég. Megérezni azt, hogy hogyan segíthetünk eszembe juttatja az adventi angyalkák szoknyájának fodrait. A papírból készített angyalkák szoknyáján minden adventi időszakban tett jócselekedetünk után felhajtunk egy “fodrocskát”, így Karácsony szentestéjén a fodrok az Advent időszakában tett jócselekedeteink élményeire, a viszonzott mosolyra emlékeztetnek. Minden fodor mögött egy sors, egy történet rejlik.


A minap éppen egy zebrán készültem „átkelni”, a nagy forgalom miatt kényteken voltam perifériás látásom minden mélységét használni. A busz jobbról, a taxis balról szeretett volna tovább haladni, amikor a ködfelhőből a zebra túloldalán megpillantottam egy idős nénit, aki tétován állt a járdán, nehéz volt eldönteni mi járhat a fejében; pusztán csak nézelődik, vagy szeretne átkelni. Néztem a nénit, ahogy fogja a nejlon szatyorját, sapka a fején és azon gondolkodtam, vajon hova igyekszik, van-e unokája és mennyi; egyedül él-e, amikor váratlanul már éppen a zebrán áthaladva egy angolul beszélő, szakállas fiatal srác hangos kiabálására lettem figyelmes. A járókelők döbbenten figyelték a fiút, nem lehetett sejteni mit is szeretne igazán, hiszen azt kiabálta, hogy Mama, mama! Majd Come on! Come on! Feltett kézzel megállította a buszmegállót éppen elhagyni készülő járatot és átkísérte a zebra feléig a nénit, akinek onnan már zöld útja volt. Sietnem kellett volna, de megálltam.  Néztem előbb a nénit, hogy valóban átért-e, majd kerestem a fiút a szememmel, aki már a másik irányba gyalogolt tovább laza, nagy léptekkel, mint aki népmeséből ismert fordulattal „jól végezte dolgát”.

 

Megannyi előítélet mellett sokszor éppen az szalad a segítségünkre, akitől nem számítanánk rá. Valaki ma segített egy idős néninek átkelni a zebrán. Az ő angyalkájának szoknyája ma egy gyönyörű fodorral lett gazdagabb!!  És ezt a szoknyát bárki magára öltheti.

TOP