Az angyalka szoknyája


Advent időszakában minden olyan giccsesnek tűnhet, pedig egyszerűen csak szép. A deres, havas táj, a rengeteg jótékonyság, amely jó lenne, ha egész évre kitartana, a karácsonyi vásárok csillogó-villogó házikói, a megannyi gyönyörű világítás. A megunhatatlan karácsonyi dalok, a forralt bor, a divatos puncs, a fenyő, a forró csokik, a mézes sütik illata, a karácsonyi díszek készítésének hangulata, beivódnak az emlékeinkbe. Így semmi dolgunk nincs talán, mint már november végétől vágyakozni valami szeretettel teli, valami otthonos, hangulatos, nyugalmas időszak után. Napjában talán többször is megkérdezik tőlünk, hogy „Na, és várod már a Karácsonyt?”, mintha több millió ember egyszerre várna valami szépet és jót, valamit, ami egy hatalmas díszletbe van csomagolva és talán elvarázsol, eltereli figyelmünket a lényegről. Várni a szépet és a jót, a születést a lelkünk legmélyén kell, megélni kinek-kinek a maga módján. Észrevenni körülöttünk, ha valaki segítségre szorul, és megérezni, hogyan segíthetünk. Észrevenni a jót, a szépet, hinni, hogy az angyalkák szoknyáján a fodrokat Karácsony szentestéjére az Advent időszakában tett jócselekedetekkel mi magunk varázsolhatjuk rá. 
A mai gyönyörű téli napon éppen egy zebrán készültem „átkelni”, a nagy forgalom miatt használva a perifériás látásom minden mélységét. Busz jobbról, taxis balról szeretett volna továbbhaladni, amikor a ködfelhőből a zebra túloldalán megpillantottam egy idős nénit, aki úgy állt a járdán, hogy nehéz volt eldönteni mi járhat a fejében; nézelődni, vagy átkelni. Néztem a nénit, ahogy fogja a nejlon szatyorját, sapka a fején és azon gondolkodtam, vajon hova igyekszik, van e unokája és mennyi, egyedül él e, amikor váratlanul már éppen a zebrán áthaladva egy angolul beszélő, szakállas fiatal srác hangos kiabálására lettem figyelmes. A járókelők döbbenten figyelték a fiút, nem lehetett sejteni mit is szeretne igazán, hiszen azt kiabálta, hogy Mama, mama! Majd come on, come on! Feltett kézzel megállította a buszmegállót éppen elhagyni készülő járatot és átkísérte a zebra feléig a nénit, akinek onnan már zöld útja volt. Sietnem kellett volna, de megálltam, lefagytam egy pillanatra és néztem előbb a nénit, hogy valóban átért e, majd kerestem a fiút a szememmel, aki már a másik irányba gyalogolt tovább laza, nagy léptekkel, mint aki népmeséből ismert fordulattal „jól végezte dolgát”.

A meglepő nem az volt, hogy valaki segített egy idős néninek átkelni a zebrán, hanem az, hogy megannyi előítélet mellett sokszor éppen az szalad a segítségünkre, akitől nem számítanánk rá. Az ő angyalkájának szoknyája ma egy gyönyörű fodorral lett gazdagabb, mi pedig néhányan meg is csodáltuk azt.

TOP