De jó lenne újra táborozni


Nyári tábort szerveztünk. Lelkesen, kimelegedve június elején. Újítani szerettünk volna, valami olyat tenni, amit már régóta tervezgettünk. A programokat és az ahhoz szükséges eszközöket szedegettük össze, sárga mappa, toll, hoppá pólót is kellene hímeztetni, sportfelszerelés,labdák, tollas, ping-pong ütő. Ekkor az egyik táborvezető nagyszerű ötlettel állt elő. Ő bizony Vekeri tó, füves terület ide vagy oda, relaxációt szeretne a gyerekekkel a kék ég alatt. Na, de vajon honnan szerzünk „nagyhirtelen” 25 db polifoamot. Ötletelni kezdtünk; „nekem van otthon három, neked kettő, a szomszédtól tudok kérni kettőt. No de az még mindig csak hét.” Elkezdtük az egyik népszerű televíziós műsorból ismert telefonos segítséget igénybe venni.

Kit is kérdezhetnénk meg. Hívtuk az egyik iskola igazgatóját majd elértük a tornatanárt, aztán a pszichológust. A telefon túlsó végén hallatszott, hogy a mindig oly segítőkész iskolaigazgató számolni kezd. Hm… az iskola be van zárva, de meg tudom nézni a tornatermet, úgy emlékszem talán ott van néhány.” Készségesen próbált segíteni, de hangján hallatszott, bizony ezt a kérést aligha tudja most teljesíteni. Öt perc múlva megcsörrent a telefonom. Egy másik iskolaigazgató hívott, hogy kereste őt egy igazgató kollega, hogy 25 polifoamra lenne szükségünk. „ Mi sem egyszerűbb ennél – mondta. Van nekünk bőven, most szereztünk be újakat, mert a gyerekek megérdemlik, nagyon szívesen odaadjuk őket a tábor idejére. Megbeszéltük, hogy kb. egy óra múlva találkozunk. Próbáltam erőszakoskodni, hogy elmegyek érte, nem pusztán a hálám jeléül, no és azért mert nagyon szeretek vezetni, hanem mert úgy gondoltam, ez így természetes, de a vonal túlsó oldalán az illető igazgató csak kötötte az ebet a karóhoz. Olyan szívesen elviszem.

Egy óra múlva a megbeszélt helyen jött velem szembe egy kis Lancia, csordultig megrakva a polifoamokkal. Benne egy mosolygós bajuszos, őszhajú férfi, Debrecen egyik külvárosi részében működő általános iskolaigazgatója. Kiszállt és örömmel újságolta, „Hoztam nektek 30-at, hogy mindenkinek jusson.” Mert ő mindig mindenkinek adni, többet adni akart… Azt kérte, hogy ha nem gond, a tábor végeztével vigyem vissza őket, mert ő nem lesz itthon, elutazik a családjával.

Múlt hét szombat óta tudom, hogy idén a polifoamokat más fogja hozni, de sokáig fogom még várni azt a kis Lanciát, ahogy sokan mások is…sírva és mosolyogva, ahogyan ő szeretné.

TOP