Amikor a pedagógus tervez


Szülői értekezleten ülök. Nem szokatlan dolog egy szülő életében, főleg, ha bölcsődétől középiskoláig szorgalmasan látogatja. Ha teheti, beül a padba, leül a kisszékre, „beleszagol” az intézményi hangulatba, megnézi, hol tölti a gyermeke a napjának egy jelentős részét. Jómagam visszarepülök ilyenkor az időben és újra ott találom magam az iskolapadban, próbálok a rám törő emlékektől szabadulni, az „én időmben, vagy nálunk az úgy volt” mondatokat tova engedni. Kicsit kényelmetlenek a székek vagy csak fáradt lennék…
A napi sok teendő után, most valahogyan megpihenek és nézem a szülőket, keresek néhányat, akinek a teljes nevét talán nem is tudom, csak azt; ő Ági anyukája, ő Timi apukája és így tovább. Utolsó szülői ebben az iskolában, ebben az osztályban. Az osztályfőnök félévi értékelése után – amely persze csupa jó eredményről számol be – valami számomra eddig újszerű, ismeretlen dolog következik. Közel 100 szülői értekezletet számolok össze magamban, amin részt vettem, de ilyet még nem hallottam. Na, nem valami eget rengető szenzációról szeretnék most szót ejteni és nem is valami innovatív pedagógia módszerről, sokkal inkább egy normális, talán vagy remélhetőleg majd minden pedagógus által használt módszerről. Eddigi „szülői státuszom” során most először hallom, hallgatom, ahogyan az osztályfőnök elmondja mi állt az osztályfőnöki pályázatában, mit is tervezett ő annak idején ezzel a csapattal. Mert nem csak tervezett, el is számol vele… Nem az igazgató felé, hanem önmagának. Na, vegyük sorra.
„Azt terveztem, hogy az osztály körében népszerűsítem a természettudományos ismereteket.” Majd jön a folytatás. „Ma közel az osztály fele ebbe az irányba készül tovább tanulni.” Ez tehát kipipálva.
„Azt terveztem, hogy az osztály körében népszerűsítem az idegen nyelv szeretetét.” Majd itt is jött a folytatás. „Több, mint 10 diák tett sikeres nyelvvizsgát idén és 2 diák az országos OKTV döntőben folytathatja” Ez is kipipálva.
Itt, ekkor valami gombóc csúszott a torkomba.. Engedtem tovább, akartam tudni érezni mi ez az érzés. Ja, hogy valamiféle hála, az elfogódottság, hogy az én nem túl szorgalmas gyermekem is köztük van, hogy milyen jó érzés ma szülőként tisztelni vagy felnézni egy pedagógusra, mert utat szeretne mutatni, kijelölni a tanítványai számára, vagy csak egyszerűen lehetőséget nyújt számukra, hogy a középiskolában még oly könnyen megszerezhető tudás birtokában legyenek. Ja, hogy miért olyan nagy szám ez? Megannyi gyerek csinálja meg a közép vagy felsőfokú nyelvvizsgáját, mondhatják most sokan. Igen, így van ez és milyen örömteli minden sikeres tudásszerzés. A különbség itt az, hogy ezek a gyerekek nem magántanárhoz járva vizsgáztak le, hanem a középiskolai tanmenetben megtanított, megtanult ismereteiket sajátították el ilyen szinten. Halleluja, van még remény! Aztán jön a harmadik megfogalmazott terv, ami után várjuk, hogy újabb sikeres pipa áll majd. Ám nem ez történt.
„Azt terveztem, hogy egy jó kis közösséget csinálok ebből az osztályból.” Aztán kis szünet után jön a folytatás. „No, úgy érzem, ez nem sikerült. Elképzeltem egy közösséget és nem sikerült egységbe kovácsolni őket” Csend és három pont.
Csalódást kellene, hogy érezzek, hogy klikkesedések vannak az osztályban, hogy vannak igazolatlan órák, hogy csínytevések soráról is szó esik? Nem jön az a fránya rossz érzés, csak a hála, hogy egy olyan osztályfőnöke lehetett ennek az osztálynak, az gyermekemnek, aki tervezett és értékelt. És talán ő picit csalódottnak érzi magát, de ott van a történet másik oldalán megannyi gyerek és szülő vele szemben, akik talán mást éreznek. Egy-egy közösségen belül sokszor egymást formálják az egyének olyanná, amilyenben a legjobban érzik magukat. Talán az, hogy őszintén vállalják önmagukat az életben, hogy vállalják az esetleges konfliktusaikat, „nemtetszéseiket”, vagy éppen rajongásukat, barátságokat és vitákat egyik legfontosabb és bár néha nem a legegyszerűbb, mégis a legegyenesebb dolog. Ha innen nézzük, akkor sok értékes egyénből álló közösséget is összetarthat valami láthatatlan erő. 

TOP