A rút kiskacsák országa


Gyerekek játszanak a színpadon valahol egy színházban, egy élettérben. Játszanak valamit, talán nem érzik át annak súlyát, hogy a saját életük egy-egy már éppen megtörtént, vagy még meg nem történt fejezetét, egy-egy „nemszeretem” pillanatot, időszakot, amikor valaki valamiért csúfolta, kiközösítette, bántotta, esetleg megalázta, vagy megszégyenítette.  Mindezt azért, mert más, mint az adott közösségben elfogadott „norma” szépnek lenni, ügyesnek lenni.
Aztán felsejlik a vágy, a belső intuíció, a belső hang, amely már-már ordít. Érzi, hogy ő más, hogy ő nem „totyogni „szeretne, hanem repülni. Oly egyszerű ez a mondat, pedig mily nagy bátorság kell ahhoz, hogy ki tudja mondani a megfogalmazódó „nemszeretem érzést és a vágyat. Együtt repülünk a magában is vergődő rút teremtménnyel, repülünk vele, mert oly magával ragadóan, oly határozottan mondja, tudja, érzi és ki is mondja, hogy ő erre vágyik, mást szeretne, mint a társai, nem tud csinosan járni… ő repülni és úszni szeretne.
Nézem az apró és nagyobbacska gyerekeket a színpadon, ahogy élvezik a rengeteg modern mozgás elemmel, már-már táncszínházi koreográfiával és élő zenével színre vitt mondanivalót és nézem kisfiamat, ahogy tágra nyílt szemmel, mosollyal az arcán az ölemben ülve követi az eseményeket. Vajon ő hozzá mi jut el ebből. Hogy nem okos dolog valakit csúfolni, hogy keresi a különleges jövevény a saját környezetét, saját világát, saját családját, saját boldogságát, saját vágyainak beteljesülési mezejét, vagy egyszerűen csak annyit lát, hogy mindig szomorú a rút kiskacsa. Elengedem, hogy ezen törjem a fejem, hiszen mint tudjuk, mindenki a személyiségfejlődésének az adott szintjén értelmezi, kódolja egy-egy esemény, színdarab, kiállítás, vagy film eseményeit. 
Az aprócska és serdülőkorú gyerekek egy sorba rendeződnek a színpad elején, amikor történik valami csodaélmény a színpadon. Egyik a másik után mond el magáról egy pozitív, majd társáról egy negatív mondatot és ez így meg tovább egészen a huszonharmadik szereplőig. Kimondanak tényeket. „Én szeretek olvasni, te meg nem. „Nekem itt van az osztályom, a tied meg nem.”, Én most olyan nyugodt vagyok, te meg állandóan ideges.” „Én magas vagyok, te pedig dugó.”  Hűha, a körülöttem ülő gyerekek nevetnek, a felnőttek pedig csendben néznek maguk elé. Ja, hogy erről lehet ilyen őszintén, magunkon is nevetve beszélni? Ja, hogy ezt a gyerekek nálunk néha ügyesebben csinálják? Ja, hogy ők nem szívják annyira mellre, még ha néha oly kegyetlen játszmákat engednek meg társaikkal?  Ja, hogy van mit újraértelmezni, megérteni a felnőtteknek egy-egy gyermek őszinte reakciójából?
Hogy miért is volt különleges a mai élmény? Azt ki-ki lefordíthatja a maga nyelvére. Vajon egy ország életében, az ott élő, dolgozó, tevékenykedő, szórakozó emberek életében egy-egy vagy sok rút kiskacsa milyen változást hozhat. 
Ha a sok rút kiskacsa megtalálja, hogy hol van a „helyén” hol tudja hasznosnak és boldognak érezni magát, hol tud önmaga lenni, milyen közösség a befogadó és elfogadó a számára, akkor talán egy boldogabb városban, közösségben, országban élhetnénk. De talán már az is nagy eredmény, ha felismerjük a rút kiskacsákat és elfogadjuk őket. Az persze, hogy ez mennyire realitás, arról lehet beszélgetni, az oly sok ellenpéldáról pedig vitatkozni. A vágy, az illúzió azért mégis éltet.
A nem is oly rég Oscar díjat nyert "Mindenki" című kisfilm után a nagyváradi Szigligeti Színház bábszínházának színészei és amatőr gyerekekből álló társulata fogalmazott meg, mondott ki olyan alapértékeket, amelyek új értelmezést adnak a mindennapokhoz. Az pedig, hogy aki hattyúnak születik, hattyú marad e, mindenki döntse el maga.

TOP