Az altatás szabadsága


Vasárnap reggel megannyi hasznos és jó szándékú tanács ellenére ébredéskor végig futottam telefonomon a híreket, no és az emailjeimet is. Régóta tervezem, hogy máshogy indítom a napomat, de az elhatározást még nem követte tett.  A sok teendőkkel teli üzenetek között ráklikkelek egyik kollegám által küldött levélre – ki tudja milyen sürgős teendőre vár választ, vagy éppen a sok hegyi beszédnek megfelelően csak éppen valamely folyó projekttel kapcsolatban van zseniális ötlete. Az emailben két mondat áll, amelyben hétfőre szabadságot kér és meg is osztja velem, hogy miért.

Félre tolva a fejemből a miérteket, természetesen válaszolok neki, hogy nyugodtan vegyen ki egy napot. Majd valami filmszerűen kezd peregni a fejemben; élményekkel, felismerésekkel, számos felemelő pillanattal teli mégis hajtós, nehéz hét, hetek vannak mögöttem, mögöttünk, gondoltam vasárnap kiengedek egy kicsit.  A hét minden napjára jutott valami csoda pillanat. Az elengedés nehézségeire, a veszteség feldolgozására, az odafigyelésre, a szeretetre a kultúra számos műfaja szolgált kiváló társul. Élmények értek akkor és érnek utólag is. A „Mindenségen át” című John Lennon életét bemutató musical esten például meglepetésemre számos közeli ismerősöm elengedve a „ki mit gondol majd világát” vált nézőből színpadi szereplővé, de az egyik középiskola által előadott, általuk rendezett János vitéz is jól vizsgázott elengedésből. A fiatal gyermekkönyvtáros zsűritag az irodalmi pályázatok értékelésekor, könnyekig meghatódva dícsérte, magasztalta a résztvevőket. Elcsukló hangon sorolta, hogy milyen csoda, amit ő kapott általuk, milyen különlegesek és szabadok  is ők, mert el merték mondani, le merték írni, hogy mi van éppen a lelkükben.  Fenyvesi Zoli Till Attila „Tiszta szívvel” című filmjének főszereplője egy másik világba varázsolt el bennünket, majdnem ott aludtunk a moziban, el sem akartuk engedni őket. Csapongok a megannyi élmény között, ami mind- mind tükröt mutatott, feltöltött az elmúlt napokban. Beugrik az idősek otthonában tett látogatás. A Reménypont "Istvánja" és "Anija" jóvoltából a sok mozgásában már korlátozott idős embernek középiskolásokkal együtt vittünk saját kezűleg szedett nárciszcsokrokat. A tizenévesek rácsodálkozva a világra azt kérdezték a kerekesszékben ülő nénitől, hogy „Hova tetszik tudni kimenni?, Szabad-e hazamenni innen?” Miért futnak át filmszerűen a fentiek a fejemben egy egyszerű email kapcsán.  Az elengedés, a lélek egyfajta szabadsága, amelyért megküzdünk nap, mint nap, talán észre sem vesszük mit is keresünk, mi után is vágyakozunk valójában.

Na, de hol is van az az email, amely elindított bennem valamit? Előveszem és elolvasom újra azt a múlt hét eleji üzenetet is, amelyben kollegám jelzi, hogy 16 és 18 óra között nem lesz elérhető a héten. Munkatársaim tudják, hogy egy-egy kiemelt időszakban, szeretem, ha stand-by üzemmódban mindig elérhetőek, és ha mégsem, akkor a rohanós napok sűrűjében legalább tudjuk, kire lehet számítani, ki szolgál „ügyeletesként”, ha teendő lenne.  Megköszöntem neki, hogy szólt, nem firtattam, hogy miért nem lesz elérhető ebben az idősávban.

A vasárnap hajnali üzenet kijózanít, megerősít, megértésre ösztönöz, értelmét nyeri minden a héten elhangzott gondolat. Elolvasom újra; „a cicánkat hordtuk állatorvoshoz a hét minden napján 16-18 óra között, de sajnos vasárnap hajnalban el kellett altatni.” Ezért kért hétfőre szabadságot.

Az elmúlt héten egy tíz éves szemléletformáló program összegzése, értékelése kapcsán sokszor, sok helyen elhangzott, milyen nehéz egy-egy veszteséggel szembe néznünk, beszélni róla, feldolgozni, elkísérni és elengedni, legyen az egy tárgy, egy személy, vagy egy háziállat elvesztése. Meghalljuk-e egymásban a kimondatlan érzést, kinek, mi mennyire fontos az életében.

Hirtelen hálát éreztem és büszke voltam rá. Van, kell, hogy legyen szó; kell, hogy legyen támasz és vigasztalás a veszteség feldolgozásában, hiszen nincs kisebb vagy nagyobb veszteség. 

Szabadságot hétfőre kért és kapott, de sokkal nagyobb kincs birtokában van ő már.

TOP