Vasárnap reggel megannyi hasznos és jó szándékú tanács
ellenére ébredéskor végig futottam telefonomon a híreket, no és az emailjeimet
is. Régóta tervezem, hogy máshogy indítom a napomat, de az elhatározást még nem
követte tett. A sok teendőkkel teli
üzenetek között ráklikkelek egyik kollegám által küldött levélre – ki tudja
milyen sürgős teendőre vár választ, vagy éppen a sok hegyi beszédnek
megfelelően csak éppen valamely folyó projekttel kapcsolatban van zseniális
ötlete. Az emailben két mondat áll, amelyben hétfőre szabadságot kér és meg is
osztja velem, hogy miért.
Félre tolva a fejemből a miérteket, természetesen
válaszolok neki, hogy nyugodtan vegyen ki egy napot. Majd valami filmszerűen
kezd peregni a fejemben; élményekkel, felismerésekkel, számos felemelő
pillanattal teli mégis hajtós, nehéz hét, hetek vannak mögöttem, mögöttünk,
gondoltam vasárnap kiengedek egy kicsit.
A hét minden napjára jutott valami csoda pillanat. Az elengedés
nehézségeire, a veszteség feldolgozására, az odafigyelésre, a szeretetre a
kultúra számos műfaja szolgált kiváló társul. Élmények értek akkor és érnek
utólag is. A „Mindenségen át” című John Lennon életét bemutató musical esten
például meglepetésemre számos közeli ismerősöm elengedve a „ki mit gondol majd
világát” vált nézőből színpadi szereplővé, de az egyik középiskola által
előadott, általuk rendezett János vitéz is jól vizsgázott elengedésből. A
fiatal gyermekkönyvtáros zsűritag az irodalmi pályázatok értékelésekor, könnyekig
meghatódva dícsérte, magasztalta a résztvevőket. Elcsukló hangon sorolta, hogy
milyen csoda, amit ő kapott általuk, milyen különlegesek és szabadok is ők, mert el merték mondani, le merték
írni, hogy mi van éppen a lelkükben.
Fenyvesi Zoli Till Attila „Tiszta szívvel” című filmjének főszereplője
egy másik világba varázsolt el bennünket, majdnem ott aludtunk a moziban, el
sem akartuk engedni őket. Csapongok a megannyi élmény között, ami mind- mind
tükröt mutatott, feltöltött az elmúlt napokban. Beugrik az idősek otthonában
tett látogatás. A Reménypont "Istvánja" és "Anija"
jóvoltából a sok mozgásában már korlátozott idős embernek középiskolásokkal együtt
vittünk saját kezűleg szedett nárciszcsokrokat. A tizenévesek rácsodálkozva a
világra azt kérdezték a kerekesszékben ülő nénitől, hogy „Hova tetszik tudni
kimenni?, Szabad-e hazamenni innen?” Miért futnak át filmszerűen a fentiek a
fejemben egy egyszerű email kapcsán. Az
elengedés, a lélek egyfajta szabadsága, amelyért megküzdünk nap, mint nap,
talán észre sem vesszük mit is keresünk, mi után is vágyakozunk valójában.
Na, de hol is van az az email, amely elindított bennem
valamit? Előveszem és elolvasom újra azt a múlt hét eleji üzenetet is, amelyben
kollegám jelzi, hogy 16 és 18 óra között nem lesz elérhető a héten.
Munkatársaim tudják, hogy egy-egy kiemelt időszakban, szeretem, ha stand-by
üzemmódban mindig elérhetőek, és ha mégsem, akkor a rohanós napok sűrűjében
legalább tudjuk, kire lehet számítani, ki szolgál „ügyeletesként”, ha teendő
lenne. Megköszöntem neki, hogy szólt,
nem firtattam, hogy miért nem lesz elérhető ebben az idősávban.
A vasárnap hajnali üzenet kijózanít, megerősít,
megértésre ösztönöz, értelmét nyeri minden a héten elhangzott gondolat. Elolvasom
újra; „a cicánkat hordtuk állatorvoshoz a hét minden napján 16-18 óra között,
de sajnos vasárnap hajnalban el kellett altatni.” Ezért kért hétfőre
szabadságot.
Az elmúlt héten egy tíz éves szemléletformáló program
összegzése, értékelése kapcsán sokszor, sok helyen elhangzott, milyen nehéz
egy-egy veszteséggel szembe néznünk, beszélni róla, feldolgozni, elkísérni és
elengedni, legyen az egy tárgy, egy személy, vagy egy háziállat elvesztése.
Meghalljuk-e egymásban a kimondatlan érzést, kinek, mi mennyire fontos az
életében.
Hirtelen hálát éreztem és büszke voltam rá. Van, kell,
hogy legyen szó; kell, hogy legyen támasz és vigasztalás a veszteség
feldolgozásában, hiszen nincs kisebb vagy nagyobb veszteség.
Szabadságot hétfőre kért és kapott, de sokkal nagyobb
kincs birtokában van ő már.