Úton volt hazafelé.
Polgár határában járhatott a fiatalos habitusú, idősödő nyugdíjas orvos, amikor
megcsörrent a telefonja. A lánya hívta. Érdeklődni akart, hogy van a testvére,
akit éppen egy távoli kórházban látogatott meg az öccsével együtt. Három
fiútestvér, pont, mint a népmesékben. Hosszú, fáradt út állt mögöttük, maguk
sem hitték, hogy a kilóméterekkel megannyi emléket is felidéznek újra.
Hajnalban indultak, hogy kikerülve a nagy forgalmat időben megérkezhessenek.
Mentek, mert látni akarták, elmentek, mert saját maguk szerették volna
megérteni, miért van ilyen távol a bátyjuk. Hetek óta kórházban van már, távol
az ország azon részétől, ahol élete nagy részét töltötte.
Volt idejük
beszélgetni az autóban, ritkán adódott alkalom erre, így minden percét
kihasználták az együtt töltött időnek. Az autóban a néma csend is beszélt
olykor, tekintetük sok mindent elárult a másik számára. Egy telefonhívás
szakította félbe őket, a nyugdíjas orvos lánya telefonált érdeklődve merre
járnak a visszaúton és hogy van édesapja testvére.
- Távol van, olyan
messze van, tudod, mindenhogyan olyan messze van tőlünk, tőlem…” mondogatta.
- Hogy érted, hogy
messze van? – csodálkozott a lány.
- Úgy, mindenhogy.
Tudod, mindig itt voltunk egymás közelében és most az ország másik végén
fekszik egy kórházban, nem tudok segíteni neki.
- De a társa vele
van, ott van mellette – biztatta apját.
- Igen tudom és
örülök is neki, de tudom, hogy ő itt szeretne lenni, a közelünkben, ahol az
életét leélte.
- Örülök, hogy
elmentetek meglátogatni, a távolság olykor közel hoz dolgokat – erősítette meg
a lány, kicsit próbálta visszaigazolni apját, aki hangján rég nem hallott
szomorúság lett urrá.
- Mire gondolsz?
- A gyerekkorotokat,
az összetartást, a szigorú neveltetést, a „három fiú számíthat egymásra!”
érzését, ezt az érzést, éld meg most mosolyogva újra!- próbált valami biztatót
mondani a lány.
Pici hallgatás után
újra a „Távol van, messze van tőlem.” fájó, szomorú mondata tört elő. Lassan az
autóban vele utazó öccse otthonához értek, ahol elköszöntek egymástól, így
elköszönt a lányától is telefonon. A hazafelé vezető utat gondolataiban
elmélyülve tette meg, felidézve, hogyan vett édesanyjuk a szobájukba bútort
nekivágva egy kisfaluból a nagyvárosnak a 60-as években autó nélkül. Hogyan büntette
őket karácsonykor a csínytevéseikért édesanyjuk, amelyet természetesen együtt
követtek el. Aztán nem tudott a gondolatainak parancsolni.
-Engedni, hogy a
testvérünk távolodjon, hogy lassan „elköszönjön”, nagyon furcsa érzés. Nem
vagyunk már része szorosan az életének, hiszen idősödő felnőttként is ki-ki éli
a maga életét ki családban, ki magányosan. Mégis van valami szál, ami úgy
érzem, életünk végéig összeköt bennünket, ami egyszerűen van, s ha meg is lazul
egy időre, el nem szakadhat. Eszembe jut, amikor megannyi jó tanáccsal
próbálták szüleink ellátni; a „Legyetek jó testvérek!”, „Ne veszekedjetek!”,
„Segítsétek egymást!” „Ha bármi gond van, fontos, hogy ti számíthassatok
egymásra!, blablablabla. Visszarepültünk mindhárman a gyermekkorunkba – mesélte
tovább a benne megfogalmazódó érzéseket miután egyedül maradt az autóban.
Miután letették a
telefont, a lány újra kisgyermeknek érezte magát. Talán a minta, amit
évtizedeken át látott, és most is átélt az apja viselkedése, reakciója kapcsán
lehet útravaló a számára is. A lány alig várta, hogy találkozhasson az apjával
és személyesen is elmondhassa neki milyen érzés, mennyire hálás szüleinek, hogy
neki van testvére, hogy számára mit jelent a „Számíthattok egymásra!”, a „Nem
áruljátok el egymást!” a mai világban.
Ma, éppúgy, mint
régen - a szavak erejét nem elvitatva - leginkább a minta erejével tanítható
oly sok minden. Akarva akaratlanul belénk rögzülnek viselkedésformák, normák,
akár tagadjuk, akár nem. A szülők felelőssége talán éppen ebben óriási. Az a fontos
talán, hogy felismerjük, elfogadjuk, hogyan hatnak ránk. Lehet, hogy szembenézve
a látottakkal másmilyen életet szeretnénk, de ahhoz bátor döntések szükségesek,
a maguk következményeivel. Az pedig harcos, küzdelmes, de örömmel teli lehet,
mert elkezdhetünk úgy élni, ahogy szeretnénk.
Másnap apa és lánya
találkoztak; megörültek egymásnak és tudták, hogy miként folytassák tovább az
előző napi beszélgetést. Ettek egy jó lángost, ittak egy jó kávét és
beszélgettek tovább.