A lángos és egy kávé

Úton volt hazafelé. Polgár határában járhatott a fiatalos habitusú, idősödő nyugdíjas orvos, amikor megcsörrent a telefonja. A lánya hívta. Érdeklődni akart, hogy van a testvére, akit éppen egy távoli kórházban látogatott meg az öccsével együtt. Három fiútestvér, pont, mint a népmesékben. Hosszú, fáradt út állt mögöttük, maguk sem hitték, hogy a kilóméterekkel megannyi emléket is felidéznek újra. Hajnalban indultak, hogy kikerülve a nagy forgalmat időben megérkezhessenek. Mentek, mert látni akarták, elmentek, mert saját maguk szerették volna megérteni, miért van ilyen távol a bátyjuk. Hetek óta kórházban van már, távol az ország azon részétől, ahol élete nagy részét töltötte.

Volt idejük beszélgetni az autóban, ritkán adódott alkalom erre, így minden percét kihasználták az együtt töltött időnek. Az autóban a néma csend is beszélt olykor, tekintetük sok mindent elárult a másik számára. Egy telefonhívás szakította félbe őket, a nyugdíjas orvos lánya telefonált érdeklődve merre járnak a visszaúton és hogy van édesapja testvére.

- Távol van, olyan messze van, tudod, mindenhogyan olyan messze van tőlünk, tőlem…” mondogatta.

- Hogy érted, hogy messze van? – csodálkozott a lány.

- Úgy, mindenhogy. Tudod, mindig itt voltunk egymás közelében és most az ország másik végén fekszik egy kórházban, nem tudok segíteni neki.

- De a társa vele van, ott van mellette – biztatta apját.

- Igen tudom és örülök is neki, de tudom, hogy ő itt szeretne lenni, a közelünkben, ahol az életét leélte.

- Örülök, hogy elmentetek meglátogatni, a távolság olykor közel hoz dolgokat – erősítette meg a lány, kicsit próbálta visszaigazolni apját, aki hangján rég nem hallott szomorúság lett urrá.

- Mire gondolsz?

- A gyerekkorotokat, az összetartást, a szigorú neveltetést, a „három fiú számíthat egymásra!” érzését, ezt az érzést, éld meg most mosolyogva újra!- próbált valami biztatót mondani a lány.

Pici hallgatás után újra a „Távol van, messze van tőlem.” fájó, szomorú mondata tört elő. Lassan az autóban vele utazó öccse otthonához értek, ahol elköszöntek egymástól, így elköszönt a lányától is telefonon. A hazafelé vezető utat gondolataiban elmélyülve tette meg, felidézve, hogyan vett édesanyjuk a szobájukba bútort nekivágva egy kisfaluból a nagyvárosnak a 60-as években autó nélkül. Hogyan büntette őket karácsonykor a csínytevéseikért édesanyjuk, amelyet természetesen együtt követtek el. Aztán nem tudott a gondolatainak parancsolni.

-Engedni, hogy a testvérünk távolodjon, hogy lassan „elköszönjön”, nagyon furcsa érzés. Nem vagyunk már része szorosan az életének, hiszen idősödő felnőttként is ki-ki éli a maga életét ki családban, ki magányosan. Mégis van valami szál, ami úgy érzem, életünk végéig összeköt bennünket, ami egyszerűen van, s ha meg is lazul egy időre, el nem szakadhat. Eszembe jut, amikor megannyi jó tanáccsal próbálták szüleink ellátni; a „Legyetek jó testvérek!”, „Ne veszekedjetek!”, „Segítsétek egymást!” „Ha bármi gond van, fontos, hogy ti számíthassatok egymásra!, blablablabla. Visszarepültünk mindhárman a gyermekkorunkba – mesélte tovább a benne megfogalmazódó érzéseket miután egyedül maradt az autóban.

Miután letették a telefont, a lány újra kisgyermeknek érezte magát. Talán a minta, amit évtizedeken át látott, és most is átélt az apja viselkedése, reakciója kapcsán lehet útravaló a számára is. A lány alig várta, hogy találkozhasson az apjával és személyesen is elmondhassa neki milyen érzés, mennyire hálás szüleinek, hogy neki van testvére, hogy számára mit jelent a „Számíthattok egymásra!”, a „Nem áruljátok el egymást!”  a mai világban.

Ma, éppúgy, mint régen - a szavak erejét nem elvitatva - leginkább a minta erejével tanítható oly sok minden. Akarva akaratlanul belénk rögzülnek viselkedésformák, normák, akár tagadjuk, akár nem. A szülők felelőssége talán éppen ebben óriási. Az a fontos talán, hogy felismerjük, elfogadjuk, hogyan hatnak ránk. Lehet, hogy szembenézve a látottakkal másmilyen életet szeretnénk, de ahhoz bátor döntések szükségesek, a maguk következményeivel. Az pedig harcos, küzdelmes, de örömmel teli lehet, mert elkezdhetünk úgy élni, ahogy szeretnénk.

Másnap apa és lánya találkoztak; megörültek egymásnak és tudták, hogy miként folytassák tovább az előző napi beszélgetést. Ettek egy jó lángost, ittak egy jó kávét és beszélgettek tovább.