A lángos és egy kávé

Úton volt hazafelé. Polgár határában járhatott a fiatalos habitusú, idősödő nyugdíjas orvos, amikor megcsörrent a telefonja. A lánya hívta. Érdeklődni akart, hogy van a testvére, akit éppen egy távoli kórházban látogatott meg az öccsével együtt. Hosszú, fáradt út állt mögöttük, maguk sem hitték, hogy a kilóméterekkel megannyi emléket is végig járnak újra. Volt idejük beszélgetni, hajnalban indultak, hogy kikerülve a nagy forgalmat időben megérkezhessenek. Mentek, mert látni akarták, elmentek, mert saját maguk szerették volna megérteni, miért van íly távol a bátyjuk. Hetek óta kórházban van már, távol az ország azon részétől, ahol élete nagy részét töltötte.
A lánya hívása megszakította beszélgetésüket az autóban, de talán nem zavaró, inkább hasznos volt a pillanat. „Távol van, olyan messze van, tudod, mindenhogyan olyan messze van tőlünk, tőlem…” mondogatta miután lánya megkérdezte, hogy van a bátyja.
-Hogy érted, hogy messze van?
-Úgy mindenhogy, tudod, mindig itt voltunk egymás közelében és most az ország másik végén fekszik egy kórházban, nem tudok segíteni neki.
- De a társa vele van, ott van mellette.
- Igen tudom és örülök is neki, de tudom, hogy ő itt szeretne lenni, a közelünkben, ahol az életét leélte.
- Örülök, hogy elmentetek meglátogatni, a távolság olykor közel hoz dolgokat.
- Mire gondolsz?
- A gyerekkorotokat, az összetartást, a szigorú neveltetést, a három fiú számíthat egymásra érzését, ezt az érzést éld meg most mosolyogva újra.
Pici hallgatás után újra a „Távol van, messze van tőlem.”  fájó, szomorú mondata tört elő. Lassan az öccse otthonához értek, ahol elköszöntek egymástól, így elköszönt a lányától is telefonon. A hazafelé vezető utat gondolataiban elmélyülve tette meg, felidézve, hogyan vett édesanyjuk a szobájukba bútort autó nélkül nekivágva a nagyvárosnak a 60-as években, hogyan büntette őket Karácsonykor a csínytevéseikért, amelyet természetesen együtt követtek el. Aztán nem tudott a gondolatainak parancsolni.
Engedni, hogy a testvérünk távolodjon, hogy lassan elköszönjön nagyon furcsa érzés. Nem vagyunk már része szorosan az életének, hiszen idősödő felnőttként is ki-ki éli a maga életét ki családban, ki magányosan. Mégis van valami szál, ami a testvéreket életük végéig összeköti egymással, amit nem kell hétlakattal őrizni. Egyszerűen van, s ha meg is lazul egy időre, el nem szakadhat.  A gondolat ereje, a testvéri kapocs és a tapinthatóan gondoskodó szeretetet mindenkit visszarepít talán a gyermekkorába, amikor megannyi jó tanáccsal próbálták szülei ellátni; a „legyetek jó testvérek”, „ne veszekedjetek”, „segítsétek egymást” „ ha bármi gond van, ti számíthattok egymásra, blablablabla.
Mégis talán a minta, amit a lány évtizedek óta látott, és most is átélt az apja viselkedése, reakciója kapcsán lehet útravaló a számára is. A lány alig várta, hogy találkozhasson az apjával és elmondhassa neki milyen érzés, hogy neki van testvére,  hogy számára mit jelent a „számíthattok egymásra”, a „nem áruljátok el egymást”  a mai világban. Ma, éppúgy, mint régen, a szavak erejét nem elvitatva, leginkább a minta erejével tanítható oly sok minden. Akarva akaratlanul belénk rögzülnek minták, ha tagaduk azért, ha követendőnek tartjuk azért. A fontos, hogy észre vegyük mit miért csinálunk, így van esélyünk változtatni.. Lehet, hogy igazából másmilyen életet szeretnénk, de ahhoz saját minta kell, az pedig harcos, küzdelmes, de minden pillanata örömmel teli, mert elkezdhetünk élni..
Másnap apa és lánya találkoztak; megörültek egymásnak és tudták, hogy miként folytassák tovább az előző napi beszélgetést. Ettek egy jó lángost, ittak egy jó kávét és beszélgettek tovább.