Haverok, puli, tanya


Gyönyörű magyar nyelvünkben számos olyan szép szó létezik, amely esetében egy betű hozzáadásával teljesen megváltozik a szó értelme, tartalma és nyilván a mondandója is. Ahogyan  a szavaknak is van eleje és vége, úgy van ez a mindennapi életben is. Számolnunk kell azzal, hogy ha valami elkezdődött, akkor az, valamikor véget is fog érni. Eljátszhatunk persze a gondolattal, hogy örökkön örökké… és jó is ezt az érzést dédelgetni magunkban.
Az egyik sarokban a döngölt padlón két kutyus fekszik, egyik fehér, másik fekete. Göndör  szőrük, összekucorodott testük megtévesztő lehet, akár lábtörlőnek, vagy ahogy falun mondják lábelőnek is gondolhatja valaki első ránézésre. Ahogy nézem őket megannyi emlék és történet elevenedik meg bennem, amitől  - bár reméltem, hogy nem így lesz – könnybe lábad a szemem. Villognak a képek; amikor egy-egy kölyök pulival a náluk alig nagyobbacska gyerekeim játszottak és természetesen mindig haza akarták hozni őket, amikor csatak sárosan a tanyán versenyt rendeztünk a rokongyerekeknek, amikor születésnapokat és egyéb „ emlékezetes” bulikat, esküvőket éltünk át sokan, amikor a sárga túró húsvétkor az asztalra került, amikor egy-egy hivatalos delegációt itt tudtunk meggyőzni és a mi oldalunkra állítani no nem csak a sok folyékony, átlátszó nedű hatása alatt, vagy éppen amikor egy-egy hirtelen jött nagy zuhé elől bemenekültünk a parasztházba. Jönnek tovább a képek és rájövök, hogy a csoda tudja hogyan és miként, de nem önmagában a képek, hanem az emlékek, az érzések, a pillanatok illata égett belém. 
A karikás ostor hangja, Bandi bácsi szemüvege, a citera és a köcsögduda hangja, na és a házigazda mindig vidám, magával ragadó humora és rápoltipistás világa.
Van egy tanya valahol az ország keleti táján, amely sok ember kedvelt „szigetévé” vált az elmúlt évtizedekben. Egy hely, amelyhez egy kukoricáson keresztül vezet az út, amely nem volt kitáblázva, mégis tele volt, egy hely, ahova nem lehetett csak úgy az utcáról betérni egy-két jó falatra, csak előzetes bejelentkezés esetén, így is alig lehetett időpontot egyeztetni. Egy tanya, egy hely, egy otthon, egy biztos pont, ha valaki ki akart kapcsolódni – ez a mobiltelefonokra is igaz – ha valaki hazai alapanyagból egy jót akart enni, ha valaki vágyott egy-egy jó beszélgetésre, egy jó szóra, no és a feledhetetlen műsorok során a sok nevetésre. Itt minden éppen úgy volt jól, ahogyan.  Se több, se kevesebb. A muskátliktól sem roskadtak a házak, hisz inkább a mértéktartás, mint a hivalkodó paraszti kirakat volt a cél. Az állatok, természetes közegükben, szeretetben, becézgetve élhettek itt. Ha valaki ide betért, azt érezhette, hogy megszűnik a külvilág, itt elengedheti magát. 
Az, hogy miért volt ezzel majd mindenki így, nyilván felveti a kérdést, hogy miért vágyunk ennyire arra, hogy letegyük a feszengést, kívül hagyjuk a mindennapok gondjait, hogy magunkat is kikapcsolva egyszerűen jól érezzük magunkat. A kérdés nem költői, mindenki tudja rá a választ. 
Persze azon kevesek, akik nem jártak még itt, találgathatják, hogy ennyire jó volt a kaja, vagy mi lehet az igazi varázsa a helynek. A hely adott, a technikai felszereltség adott, szakács is van, na de a házigazda személye, személyiségének varázsa, a nyitott és érdeklődő szemlélete, a tudatos és profi logisztikája miatt lett sokunk kedvenc helye a Tubatanya. Nem bonyolult és nagyravágyó érzés, hogy egyszerűen az tudjuk mondani… „Olyan jó itt lenni.”  Kell e ennél több?
Ahogy egy szónak eleje és vége, van, úgy zárul most le egy korszak a Tubatanyán. Visszatekintve, az időnkénti hajtós és egymást érő rendezvények előkészületének fáradalmaira, vagy a turista csoportok elmaradása után a tanya célközönségének megtalálása, igen színes az album, vége láthatatlan történetek írják a Tubatanya emlékkönyvét.
Sokan leszünk, akik betérve újra erre a tanyára várjuk, hogy előjöjjön fehér parasztingjében a tanyagazda. Mindannyiunknak, akik szerettünk a Tubatanyára járni feladata, felelőssége és dolga is, hogy örömmel engedjük el a tanyagazdát, aki most új vizeken szeretné kipróbálni magát az élet körforgásában.
Tovább nézem a pulikat, amelyek továbbra is ott lapulnak, azon tűnődöm, hogy hanyadik generációsok ők, és ki tudja felmenőik mi mindent láttak ezen a tanyán…  A virtuális Tubatanya könyv most bezárul és egy új kezdődik. 
Köszönet a Tubatanyának, köszönet Rápolty Pistának és családjának!

TOP