Reklamáció a piros zománcos fazék után


Nyár van és a szokásos panaszkodást a forróságról az olykor előtörő hatalmas eső, vagy éppen vihar oldja időnként. Az elsöprő szél és eső elmos mindent, ami aznap kinyílt, elöl maradt, átmos mindent, ami piszkos, átrendezi a körülöttünk lévő szűkebb és tágabb környezetet. Az idő ilyenkor lehül egy picit és mi felfrissülve várjuk, hogy átjárjon minket a friss eső utáni illat, a tiszta levegő, a megtisztult tér ereje kívül és ha engedjük talán belül is.
A nyár észrevétlenül kúszik előre, indáit mindenféle irányba beszőve. Fesztiválok, rendezvények, nyári teraszozások, találkozások, beszélgetések, vallomások, szerelmek és szakítások, élmények és bevésődések, utazások élményei mind a nyár megannyi pillanatának mátrixában élnek tovább bennünk. 
Nyáron majd mindenki levizsgázik logisztikából. A sok baráti, kulturális és egyéb program szerteágazó kínálata, az utazások, különösen a hosszú iskolai, óvodai vakációval tükrében feladja a leckét sokszor a leggyakorlottabbaknak is. 
A vágy és a valóság megfogja egymás kezét és próbál egy ideig együtt sétálni; még ha nem is tűnik reálisnak egy lehetőség, program, igyekszünk a nyár adta szabadság miatt betervezni, megélni azt, néha talán félretéve a „Belefér e ez most? Van e rá most elég pénzem?” kérdését.  Magunkat igazolva; „Ez így helyes, szabadság van, fesztivál van, nyár van, vagy mi a fene, erre gyűjtöttem, ezt vártam egész évben és kész”.  Jöhet a gyerekeknek a sok fagyi vagy jégkrém, a megkívánt lángos a strandon, a sült hal, a sok cukrozott, méregdrága limonádé, kávé különlegességek, sör és fröccshegyek a teraszokon.
Egy rég nem látott barát ül éppen velem szemben egy csendes teraszon. Kellemes nyár este van, a szökökút és a többi teraszon beszélgetők zsizsegő moraja elmosódik, minden olyan nyugodt…   Biciklivel érkeztünk, ő távolabb leláncolta az övét egy még éppen szabadon maradt „kerékpárparkolóban” én a sajátomat az otthon felejtett zár miatt a közelemben tartom. Régen találkoztunk, van mit mesélni és természetesen mi tesszük is, de talán nem oly különleges ez. Szeretem, ahogy meghallgat és én is szeretem, ahogy és amit mesél… mindig minden helyzetben mosolyogva.
” Milyen jó is az, amikor egy vagy azzal, amit csinálsz.” jut eszembe egy gondolat, amelyet egész héten ízlelgettem egy éppen jókor jött beszélgetés után.  Milyen jó úgy együtt dolgozni, együtt élni, együtt gondolkodni  valakivel, valakikkel , hogy kiteljesedhetsz, mégis megtartod a saját és a másik fél szabadságát. Bár ez talán másról is szól. Amikor értő figyelemmel jelen tudsz lenni, abban amit csinálsz, amikor a gondolataid és a személyiséged eggyé válnak,  amikor hasznosnak érzed magad, akkor közelítesz ahhoz, hogy eggyé válj azzal, amit csinálsz.
 Cirka két óra alatt annyi minden szóba kerül; egy félrediagnosztizált helyzet tisztázása utáni jóvátétel hiánya, az egymásba visszatérő élmények sora, az elmúlt tíz év közös munkájának a jövőbeni terve, a gyerekek kirepülése után a család átrendeződése és ahhoz való alkalmazkodási technikák, a jó koncert élmények, a boldogság megélésének belénk ívódó pillanatai, illatai. Lassan végére érünk a „mi történt veled az elmúlt három hónapban” fejezetnek (húha belefért ennyibe!!!).  Búcsúzáskor tudjuk, kár bármit is megbeszélni előre, úgyis az élet írja majd a következő találkozásunkat, úgyis tudjunk mindketten, hogy ha összejön, örülünk neki, ha nem akkor törekedni fogunk rá.  Örömmel tekerek hazafelé és valami teljesen egyértelmű dolog jár a fejemben. Merjük e magunkban megélni az egyszerűen csak jól érzem magam pillanatokat, órákat, eléggé tudatosítani annak az értékét, hogy órákon át beszélgethetünk valakivel a megélt élményeinkről, érzéseinkről, a világ dolgairól, magunkról  és nem másokról. 
Mikor induláskor felülünk a biciklire, tekerés közben nevetve előkerül egy bizonyos piros zománcos fazék, amely már-már szimbolikája a baráti összejöveteleinknek, amely hívószó a nevetéshez, a gondolatok, a sejtelmes mosolyok mögötti történetek kimondásához vagy éppen tiszteletben tartásához. Csak a baráti társaság tudja honnan jött, mit élt meg és mit látott már, mi főtt benne, mikor van rajta fedő és ha lekerül róla milyen illatok, ízek kerülnek elő belőle. Mert minden piros fazék mögött egy-egy szövevényes történet, életút rejlik. Az a bizonyos piros zománcos lábas nem tűri modern technikát, az indukciós főzőlapot, sokkal inkább az őszinte dolgokat, a kerti zöldségeket, a természetes belevalókat, és a szabályozható direkt lángot.
Bár nagymamám és anyám piros zománcos lábosa megkopott már egy kicsit, ha a fedelét leveszem kérdezés nélkül mesél nekem.

TOP