Az üvegcipők


Visszaadni, átadni valamit abból, amit kaptunk, különleges és felemelő érzés. A távolból szemlélni az életben egy-egy helyzetet, dolgot sokszor elgondolkodtató, olykor tanulságos, de mindenképp hasznos. Életek, sorsok, történetek, kapcsolatok vesznek körül mindannyiunkat és határozzák meg a hangulatunkat, és sokszor talán hatnak a döntéseinkre is. (Szűk ösvényen mozog a ma még mindig napirenden mozgó téma;- a jóleső flörtölés és a szexuális zaklatás, amely ösvényt egy szélesebb talpú cipővel sokan képtelenek végig járni, ha egyáltalán van türelmük és kedvük a próbatételhez.)
Az élet olykor mesébe illő boldog vagy szomorú történései arra késztetnek nap, mint nap, hogy egyértelművé tegyenek dolgokat számunkra ;  üvegcipője mindannyiunknak van, azon a bizonyos lépcsőn, egy kapualjban, egy „döntés elől való menekülés” macskakövén ott felejtett üvegcipő pedig éppen a mienk.  Szaladjunk vissza hát érte! Tele vággyal, álmokkal, célokkal elindulunk egy áhított úton a hivatás, életünk párja vagy éppen a boldogság keresése útján. Megannyi útmutató tábla, elénk gördülő kő, mellénk csapódó idegenek és ismerősök, érdekes történések állítanak próba elé és teszik fel a kérdést.; Tudod e valójában, hogy te mit akarsz, mit szeretnél. És ha igen, meg tudod e mondani hogyan?
Sokan, sokféleképpen szeretnék megtalálni az üvegcipőjüket, amelyet talán tudatosan, talán véletlenszerűen hagytak ott valahol. Sokan szeretnék hordani, úgy, hogy megmutasson mindent, a maga tiszta, átlátszó, kecses, könnyed, de törékeny áhitat és jóság mivoltával. Törékenysége mégsem az üveganyagában rejlik, hanem abban, amit magában rejt. 
Sokan valami ismeretlentől, vagy akár a változástól tartva hagyják el a már megtalált vágyaikat, céljukat és bár várják, hogy valaki bizonyosságot nyerve szaladjon utánuk és mondja, hogy épp te vagy a kiválasztott, hiszen egy üvegcipő csak egy emberre illik rá és az éppen te vagy. Szembe merünk e nézni azzal, hogy igen éppen mi vagyunk a kiválasztottak, a választottak, a szerencsések, a sorsszerű alakok, merjük e észrevenni, engedni a lehetőségeknek, a véletleneknek, hogy erőre kapjanak. Ha a cipőcske ránk illik, senkinek nem mondhatjuk, hogy már pedig ez nem az én utam. Miért is várunk oly sokszor arra, hogy valaki más találja meg az elvesztett, elveszett vágyainkat, örömünket és ne mi a sajátunkat. No persze ehhez pontosan tudnunk kell a paramétereket, a méretet, a kereteket, vagyis a formát és az anyagot, amely számunkra is elfogadhatóvá teszi a viselt lábbelit, azt, hogy mi mi milyenek vagyunk, milyen fából is faragtak bennünket. Azt a lábbelit, amellyel aztán évekig járjuk az utunkat.
Történt egyszer a minap, hogy egy kedves ismerősöm lelkesen mesélte, hogy minden döntésünk eredménye, következménye, a döntés mikéntjének megítélése három év múlva nyer értelmet. Az akkor történt események függvényében lehet megítélni, hogy vajon pár évvel azelőtt mit ért az adott helyzetben való megnyilvánulásunk, tettek szintjén történő cselekedetünk.
Három év alatt – gondolhatnánk és igazunk is van – oly sok minden történik, történhet.
Pár hete egy csendes budai kávézóban összetalálkozott két ember, akik bár ismerték egymást régről, hosszasan soha nem volt alkalmuk beszélgetni. Egyikőjüket külföldre sodorta az élet, a munka, a család, a másik pedig a családjának és a munkájának élt hasonlóképpen. Egy véletlenszerű, de talán sorszerű találkozás ébresztette rá mindkettejüket, hogy közel húsz éven át valamit valahol máshol, másban kerestek és talán húsz év eseményei kellettek ahhoz, hogy mindketten rájöjjenek egymásnál hagyták üvegcipőjüket. Hogyan pottyantak egymás életébe, egyikőjük sem értette igazán, csak azt, hogy ez így most jó nagyon.  Az, hogy meddig tudják megélni egymásnál hagyott vágyaikat, egymásba illesztett életüket, az nyilván sok minden máson is múlik. Nincs recept arra, hogy mi van akkor, ha eltörik egy ilyen kiscipő, de az üvegcipő ereje éppen a sebezhetőségében van.
A hétvégén a hazai zenei világ egyik legszebb üvegcipője engedte tovább az útján „gazdáját”, aki megtalálta azt, amiben átadhatja a benne rejlő kincset, otthonra talál a zene és a közönség körülölelő, elismerő szeretetében.  És bármennyire ragyogott, tündökölt a lábbeli tulajdonosa, a kiscipő egyre jobban szorított, mígnem egy nap levette, hogy össze ne törjön. De jó dolog átadni valamit, amit mi birtokolunk. Átadni érzést, élményt, tudást, kapcsolatokat, magunkból odaadni a legbelsőbbet. S bár a sors változó, bele sem gondolunk, hogy talán néha a „színpadon” élők belőlünk, nézőkből kapnak óriási szeretetet, amelyet „magukba öntenek”. Olykor mindez kevés és csak valami másban, máshol adhatnak feloldozást, választ az angyalok. 
Ha ki-ki megtalálja a maga üvegcipőjét és bizonyosságot lel, hogy az az övé, vigyázzon rá minél tovább, mert az álmok valóra válhatnak, még ha egy-egy esetben nehéz megértenünk, hogy vannak az életben dolgok, amelyeknek soha semmilyen körülmények között nem szabadna megtörténnie, de megtörténik úgy, hogy semmit nem lehet tenni azért, hogy megakadályozzuk, legyen az örömteli vagy szomorú dolog.
 A sors ugyan változó, de továbbra is fennáll mindenki számára a jelige. „Az üvegcipő keresi gazdáját”…..

TOP