Csak a mama meg ne tudja!

 Elmerengve ültünk egy európai nagyváros városnéző buszán, belefelejtkezve a napsütés árnyakat vető rajzaiba. A már sokszor látott épületek most valahogy más dimenzióba kerültek, más üzenetet hordoztak. A busz elhaladt egy hatalmas gyermekkórház mellett, ahová éppen egy mentőautó érkezett, így kívülről lehetett látni a betegszállítás logisztikáját. A busz a belvárosi dugó miatt várakozni kényszerült, így mindenkinek volt ideje elmerengeni akár azon is, hogy egy-egy városnézés kapcsán az alapellátás intézményei épp annyira látnivalók, sőt részei a városról, az adott országról alkotott benyomásunknak, mint a múzeumok, templomok, vagy szoborcsoportok. Különösen így van ez, ha egy műemléképület ad otthont egy-egy hivatalnak, vagy szakintézménynek, jelen esetben egy kórháznak. Rendezett környezet, gyors beteg út volt látható, ez biztos és ez persze azt az érzetet is keltette, hogy belül is így folyik a munka. Mindenképp átfut az ember agyán, hogy ha baj van, hamar ellátást kap a gyerek.

Az persze, hogy bent milyen gyors az ellátás nem látszott.  A mikéntjét elképzelve, természetesen beszélgetni kezdtünk élményeinkről, tapasztalatainkról, az egészségügy egészéről. Jómagam „orvosszülők” gyermekeként partvonalról sok mindent láttam, hallottam, kívülről-belülről, látva az egyészségügy nehézségeit gyermekkoromtól napjainkig. Látva örömeit, kudarcait, a 8 órás műtét utáni fáradt, de boldog édesapámat épp úgy, mint olykor eszköz hiányában is megoldást kereső gyermekorvos édesanyámat. Hol elfogadói, hol lázadói voltak egy olyan rendszernek feladatnak, amelyet szolgálatként éltek meg több mint negyven éven át. Emlékszem a hajnali telefonokra, amikor ügyeletesként menni kellett hiába kértük testvéremmel, hogy maradj itthon apa. Ha hívnak menni, kell; operálni, életet menteni.

Szerencsés helyzetben voltam talán, mert olyan embereket; orvosokat, nővéreket, beteghordókat ismertem meg, akik a szememben, gyermekkoromban igazi hősök voltak. Gyógyítottak, gondoskodtak, életet mentettek, no és mosolyogtak. Csodáltam őket. Láttam, hogy egy vizsgálatot hogyan lehet úgy elvégezni, hogy a beteg és hozzátartozó legyőzze izgalmát, félelmét. Visszagondolok édesanyám aggodalmas napjaira egy-egy nagyon súlyos helyzetben lévő égett vagy agyhártyagyulladásos beteg esetében, amikor az osztály egy nagy családként küzdött, mentett, gyógyított.  Láttam mosolygó nővéreket, mert vannak és vannak minden nehézséget megoldó túlélő módszereik is.

A lepukkant kórházi osztályokat, a gyakran panaszkodó, de munkájukat alázattal a betegekért végző nővéreket ma is látva, nem változott a véleményem. Akik a gyerekeinkért, a betegekért tesznek mindennapi hősök, a vizsgálat közben nincs politikai, szakpolitikai, vallási szempont, a beteg az beteg, az orvos pedig a gyógyításra esküdött fel.

Látva, hallva most mindenféle hírt, megtapasztalva mindenféle élményt, segítő egészségügyi alkalmazottakat éppúgy, mint nem emberi egészségügyi hangnemet, mégis újra és újra eszembe jut annak a gyermekkórháznak a látványa. A körülötte rejlő rendezettség a bizalmat, a szakértelmet, a rendszert sugallta. Az orvoslás, az egészségügy humánum, tudás, no és olykor művészet és pszichológia, a nagy adag empátia pedig komoly vezérelv lehet az emberibb egészségügy felé vezető úton. A beteget, amikor baj van, nem érdekli, hogy az egészségügyi dolgozó is ember, aki olykor minimális alvás után mégis ott áll reggel a betegágynál, neki is lehetnek gondjai, beteg édesanyja vagy gyermeke, aki ápolásra szorul és a gondolatai máshol járnak.

A buszon ülve nagy utazást tettünk gondolatban is, aztán újra elindult végre a busz. Elhagyva a kórházat, a csapat egyik tagja felkiáltott, „Na, ha a mama ezt hallotta volna!”. Elmesélte, hogy a mama egészségügyben dolgozott több tíz éven át, ma aktív közösségi média életet él, komentel, megoszt, tájékozódik. A mama követi az eseményeket, olvassa a cikkeket, az egészségüggyel kapcsolatosakat különösen, no és figyeli a vejét is. A veje pedig figyeli  a mama mozgását. No de ebben ugye nincs is manapság semmi meglepő. A mama tájékoztatja, mit lát, hall, komentel valaki. Igazi falusi hírmondó ő, csak nem éppen a falu főutcáján ülve szerzi az információt, vagy egy fővárosi gangos bérház ablakából tart ügyeletet, hanem a fészbukon keresztül.

„Csak a mama meg ne tudja!!”

Elteljen évtizedek és bár a technika, a kommunikáció csatornája változik, a lényeg ugyanaz, az anyós, a mama figyel, olykor, talán túl gyakran is komentel, no de természetesen mindent csak segítő szándékkal.

A busz haladt tovább, de innentől kezdve az ismeretlen anyós Démoklész kardja lebegett mindannyiunk feje felett… CSAK az anyó meg ne tudja. Mit is? Azt, hogy jól érezte magát a veje, hogy mosolygott, hogy felszabadult volt?

A neten található információ azonnali elérése mellett jó dolog újra visszatalálni önmagunkhoz és egymásra figyelni, nem újabb emailek, vagy éppen közösségi média értesítések vagy chat üzeneteket várva magunkat is online üzemmódba helyezni.

Ki gondolná, hogy többen is sokkal jobban figyelnek, mint régen falun a padon ülve. Márpedig a mama megtudja, hiszen van neki fészbukja.