Elmerengve ültünk egy európai nagyváros városnéző buszán, belefelejtkezve a napsütés árnyakat vető rajzaiba. A már sokszor látott épületek most valahogy más dimenzióba kerültek, más üzenetet hordoztak. A busz elhaladt egy hatalmas gyermekkórház mellett, ahová éppen egy mentőautó érkezett, így kívülről lehetett látni a betegszállítás logisztikáját. A busz a belvárosi dugó miatt várakozni kényszerült, így mindenkinek volt ideje elmerengeni akár azon is, hogy egy-egy városnézés kapcsán az alapellátás intézményei épp annyira látnivalók, sőt részei a városról, az adott országról alkotott benyomásunknak, mint a múzeumok, templomok, vagy szoborcsoportok. Különösen így van ez, ha egy műemléképület ad otthont egy-egy hivatalnak, vagy szakintézménynek, jelen esetben egy kórháznak. Rendezett környezet, gyors beteg út volt látható, ez biztos és ez persze azt az érzetet is keltette, hogy belül is így folyik a munka. Mindenképp átfut az ember agyán, hogy ha baj van, hamar ellátást kap a gyerek.
Az
persze, hogy bent milyen gyors az ellátás nem látszott. A mikéntjét elképzelve, természetesen
beszélgetni kezdtünk élményeinkről, tapasztalatainkról, az egészségügy
egészéről. Jómagam „orvosszülők” gyermekeként partvonalról sok mindent láttam,
hallottam, kívülről-belülről, látva az egyészségügy nehézségeit gyermekkoromtól
napjainkig. Látva örömeit, kudarcait, a 8 órás műtét utáni fáradt, de boldog
édesapámat épp úgy, mint olykor eszköz hiányában is megoldást kereső gyermekorvos
édesanyámat. Hol elfogadói, hol lázadói voltak egy olyan rendszernek
feladatnak, amelyet szolgálatként éltek meg több mint negyven éven át. Emlékszem
a hajnali telefonokra, amikor ügyeletesként menni kellett hiába kértük
testvéremmel, hogy maradj itthon apa. Ha hívnak menni, kell; operálni, életet
menteni.
Szerencsés
helyzetben voltam talán, mert olyan embereket; orvosokat, nővéreket,
beteghordókat ismertem meg, akik a szememben, gyermekkoromban igazi hősök
voltak. Gyógyítottak, gondoskodtak, életet mentettek, no és mosolyogtak.
Csodáltam őket. Láttam, hogy egy vizsgálatot hogyan lehet úgy elvégezni, hogy a
beteg és hozzátartozó legyőzze izgalmát, félelmét. Visszagondolok édesanyám
aggodalmas napjaira egy-egy nagyon súlyos helyzetben lévő égett vagy
agyhártyagyulladásos beteg esetében, amikor az osztály egy nagy családként
küzdött, mentett, gyógyított. Láttam mosolygó
nővéreket, mert vannak és vannak minden nehézséget megoldó túlélő módszereik
is.
A
lepukkant kórházi osztályokat, a gyakran panaszkodó, de munkájukat alázattal a
betegekért végző nővéreket ma is látva, nem változott a véleményem. Akik a
gyerekeinkért, a betegekért tesznek mindennapi hősök, a vizsgálat közben nincs
politikai, szakpolitikai, vallási szempont, a beteg az beteg, az orvos pedig a
gyógyításra esküdött fel.
Látva,
hallva most mindenféle hírt, megtapasztalva mindenféle élményt, segítő
egészségügyi alkalmazottakat éppúgy, mint nem emberi egészségügyi hangnemet,
mégis újra és újra eszembe jut annak a gyermekkórháznak a látványa. A körülötte
rejlő rendezettség a bizalmat, a szakértelmet, a rendszert sugallta. Az
orvoslás, az egészségügy humánum, tudás, no és olykor művészet és pszichológia,
a nagy adag empátia pedig komoly vezérelv lehet az emberibb egészségügy felé
vezető úton. A beteget, amikor baj van, nem érdekli, hogy az egészségügyi
dolgozó is ember, aki olykor minimális alvás után mégis ott áll reggel a
betegágynál, neki is lehetnek gondjai, beteg édesanyja vagy gyermeke, aki
ápolásra szorul és a gondolatai máshol járnak.
A
buszon ülve nagy utazást tettünk gondolatban is, aztán újra elindult végre a
busz. Elhagyva a kórházat, a csapat egyik tagja felkiáltott, „Na, ha a mama ezt
hallotta volna!”. Elmesélte, hogy a mama egészségügyben dolgozott több tíz éven
át, ma aktív közösségi média életet él, komentel, megoszt, tájékozódik. A mama
követi az eseményeket, olvassa a cikkeket, az egészségüggyel kapcsolatosakat
különösen, no és figyeli a vejét is. A veje pedig figyeli a mama mozgását. No de ebben ugye nincs is
manapság semmi meglepő. A mama tájékoztatja, mit lát, hall, komentel valaki.
Igazi falusi hírmondó ő, csak nem éppen a falu főutcáján ülve szerzi az
információt, vagy egy fővárosi gangos bérház ablakából tart ügyeletet, hanem a
fészbukon keresztül.
„Csak
a mama meg ne tudja!!”
Elteljen
évtizedek és bár a technika, a kommunikáció csatornája változik, a lényeg
ugyanaz, az anyós, a mama figyel, olykor, talán túl gyakran is komentel, no de
természetesen mindent csak segítő szándékkal.
A
busz haladt tovább, de innentől kezdve az ismeretlen anyós Démoklész kardja lebegett
mindannyiunk feje felett… CSAK az anyó meg ne tudja. Mit is? Azt, hogy jól
érezte magát a veje, hogy mosolygott, hogy felszabadult volt?
A
neten található információ azonnali elérése mellett jó dolog újra visszatalálni
önmagunkhoz és egymásra figyelni, nem újabb emailek, vagy éppen közösségi média
értesítések vagy chat üzeneteket várva magunkat is online üzemmódba helyezni.
Ki
gondolná, hogy többen is sokkal jobban figyelnek, mint régen falun a padon
ülve. Márpedig a mama megtudja, hiszen van neki fészbukja.