Üresség


A reggeli kávé mellett ülök. Még hajnal van, merengek a semmibe, nézek ki az ablakon és azon veszem észre magam, hogy beszélgetni kezdek a hideg téllel. Közben lassan kivilágosodik, pirkad az ég alja, a fehér februári fagyos havon megcsillan az előbukkanó nap. Semmi giccses nincs benne, inkább szokványos, ha hideg tiszta az idő. Fura a maga szépségével a látvány, árad belőle az üresség, a csend, az elmúlás és az új élet reménye, ebben a furcsának tűnő, hangos időszakban.
Vége a télnek, de oly nehezen búcsúzik. Nyomot akar hagyni bennünk, hogy emlékezzünk rá és oly vágyakozva tudjunk örülni a tavasznak.  Tovább beszélgetünk. 
-Mi ez a hideg? Miért épp most, amikor már mindenki a napot keresi és a hóvirágok is kibújtak itt-ott. Miért ez a furcsa üresség, csend és fáradtság és ez a cudar hideg, hó és fagy. Nem, nem, már nem akarom ezt érezni, a kiteljesedés után vágyom, a nevetést, a színeket, a tavasz illatát várom, a teljesség felé vezető utat keresem. 
… és a tél válaszul mesélni kezd, mint egy megfontolt, ősz öregapó a botjára támaszkodva szeretetteli mosollyal tekintve a világra.
-Egy nap szembe jött velem egy film, egyszerűen peregni kezdett előttem egy szomorú és mégis gyönyörű történet. Minden részlete mintha valamit üzenni akart volna. Mintha kérdéseket intézett volna hozzám is, hogy  ki-ki gondolja tovább a maga életében, milyen az, amikor valami megkérdőjelezhetetlenül van, kitörölhetetlenül helyet csinált a lelkedben, beköltözött a szívedbe. Milyen az, amikor önmagában azzal, hogy vannak egymásnak, boldogabbak lesznek. Boldogabbak és nem szomorúbbak. Mi ér többet? Mi mit jelent az életünkben ?  Van e holtig tartó igaz érzelem és ragaszkodás. 
-Üres vagyok most – folytatta a tél  - Hiányzik belőlem a másik felem, elfáradtam,  de jól vagyok, most már csak vágyakozás van bennem. Vágyom valódi érzelmeket, élményeket adni és kapni, vágyom ölelni a lelkeket. Vágyom egy társra, aki ápol és segít, ha megfáradtam, aki egyenrangú, aki kerek egész nélkülem is. De nem vagyok bánatos, darabokban minden megvan a világban.” 
Na ez nagyon meglepett. A kávés csészében már csak néhány kortynyi kávé maradt mégis maradni akartam még. Maradni ebben a pillanatban, jelen lenni benne, érezni, amit a tél érez. 
-Nem ölel és ölelhet úgy senki ,mint te! – gondoltam - Minden, minden olyan  álomszerűen nyugodt. Véded a földet, a fákat a hótakaróval,  a jéggel óvatosságra és lassításra inted az embereket. Kérdezed, hogy haragszom-e, hogy itt vagy még.  Igen haragszom, mert megláttalak, mert éreztelek, mert élveztelek, mert megszerettelek, mert mindig jó veled egy finom meleg teát inni a kedvenc nagybögrémből... Ha ez nincs, akkor csak vágyakozok valami után, amiről talán elhiszem, hogy valahol, valaki átéli, élvezi … De most velem is megtörtént és most körbe ölel a csend, a teljesség, a szomorúság tele reménnyel és vágyakozással. 
-Te is élsz ám bennem- válaszolta meglepetésemre a tél.  Több száz évesen az életem része lettél, de nem lehetsz az enyém és én sem a tied. És én nem tudom ezt megváltoztatni. Háromszor három hónapot nem bírok ki nélküled.  Ebbe én belehalok. Belehalok az érzésbe, ha valakivel csinálod, amit én szeretnék veled, vagy amit együtt átéltünk, mással éled át vagy mással akarod. Ez is fáj, hogy most ezt kimondom. De a legjobban, hogy fájdalmat okozok neked.  Hagyom, hogy átjárjon most a hideg, a hó a fagy és az üresség és a vágyakozás
-Sosem tudnék ellenállni neked, nem is fogok, de a köztes napokban, hetekben, hónapokban tudd, hogy hiányozni fogsz. - válaszoltam
Kisfiam hangja ébresztett fel ebből a reggeli utazásból, a kávé is elfogyott már és együtt integettünk az ablakon keresztül a télnek. Csend volt, üresség, tisztaság és vágyakozás.

TOP