Az ember végtelenre állítja magát - az ember vételre állítja magát

A képek ereje, a pillanatok ereje, egy felfoghatatlan veszteség tovagyűrűző érzelmi hulláma ölelték körbe a hétvégén az egyik felemelő, megannyi csodálatos pillanattal tarkított eseményt.

„Kolleganőm férje hazaköltözött” pityegett be egy üzenet a telefonomon. A mindennapok teendői sodortak tovább, aztán csak nem hagyott nyugodni, így felhívtam a főszervezőt, hogy mi is történt az említett kolleganő férjével.

- Zita férje meghalt. 

Sokkolóan hatott a hír. Megálltam a Simonffy utca közepén és körbenéztem, hogy hol is vagyok és hogy ez most biztosan nem velem történik, ez nem lehet igaz. Földbe gyökerezett a lábam, aztán vettem egy nagy levegőt, hogy tovább tudjak lépni. Zita volt az egyik főszervezője a hétvégi eseménynek, amely épp arra hívta fel a figyelmet, hogy mennyire nagy érték családban élni.

Ahogy sétáltam tovább megszűnt körülöttem a valós világ, a gondolataim magyarázatot kerestek a történtekre, egy padláson éreztem magam, ahol keresem a nagy, titkos ládában az okát, valami kapaszkodót, hogy miért, hogyan történhet ilyen egy olyan érzékeny, törékeny, kedves nővel, mint Ő és persze miért éppen most? Aztán rövid barna hajával Zita mosolygott rám, mint a legutóbbi találkozásunkkor, amikor sok mindenről beszélgettünk; gyerekekről, gyereknevelésről, vágyakról, célokról, az anyaság és a hivatás összeegyeztethetőségéről, a szeretetről, a szüleinkhez fűzött kötődésünkről. Egymást lökdösik most a fejemben az akkor kimondott mondatok, birkóznak egymással, azt mondogatva, hogy én is itt vagyok, engem is vegyél észre. Mind meg akarja újra mutatni magát, hogy nem vicc volt, mi ma is veled vagyunk.

„Szeresd olyannak, amilyen és kapcsolódj hozzá, ahogyan tudsz.” „ Ha van képem róla, tudok mit kezdeni vele.” „ Képzeld el, hogy mi történjen, képzeld a vágyott élethelyzetet, képzeld el azokkal az örömökkel együtt, elég hozzá fél perc reggel, nem több…., és ott van az érzés, amit te szeretnél.”

Aztán a sok, akkor közösen kivesézett mondat közül egy a többi elé állt és megkérdőjelezhetetlenül vigyázz állásban kihúzta magát.

„Irányítsd a saját életedet félelem nélkül.” Hirtelen nagy csend lett, mindenki elhallgatott. A gondolatmondatok tolongása alább hagyott, mert ez itt üzenni akart valamit, de ugyan mit… Lassan beértem az irodában, ahova magam sem tudom, hogyan jutottam be. Kiesett a kép arról, hogy megyek fel a lépcsőn, hogy nyitom ki az ajtót, a bekúszó képek, gondolatok máshová sodortak.

„Tudod, olyankor végtelenre állítom magam.”- mondta nem oly régen egy tapasztalt fotós ismerősöm, amikor a munkájáról és arról mesélt, mi is oly csodálatos a fotózásban.

A pillanat varázsa, a „most”, a „van” élményeinek meglátása, megtapasztalása nem tűnnek holmi napi Coelhonak .  Az ember sokszor a nehézségek, a veszteségek, a váratlan, felfoghatatlan események kapcsán sokszor keresi azt a gombot magán, amire az van írva végtelen…, mert vannak dolgok, amelyek a végtelenbe érnek, amelyek nem múlnak el soha.