Néha-néha, gyakran, mindig - csak próbálok tovább élni

Este van, éppen lefekvéshez készülök, amikor véletlenszerűen beugrik édesapámhoz gyermekkoromban játékosan intézett esti búcsúnk; a „Néha-néha gyakran mindig, azért majd gyere be!” Ezzel húztuk az időt lefekvéskor a húgommal, megnyugtató érzést jelentett számunkra, amikor huncut mosollyal felváltva ismételgettük. Most is érzem, milyen biztonságot jelentett nekem akkor ez a mondat. És persze sejtettem, hogy nem fog egész éjszaka ingázni az ágya és a mi szobánk között, mégis a reményt adó esti búcsú rituálénkká vált.

A minap a kisfiamat fektettem éppen este számos lego ninjango (lányos anyukák számára tudom, hogy érthetetlen), egy majdnem életnagyságú megörökölt plüss kutya és számos Bartos Erika könyv társaságában, amikor hirtelen visszarepített valami a gyermekkoromba. Valami hasonló érzés tört rám jó néhány év elteltével is, mint azokon a bizonyos estéken. Megsimogatva kisfiam fejét, vártam a szokásos mondatot, hogy „Ugye anya itt maradsz, amíg elalszom?” majd megszólalt bennem a  „Néha-néha, gyakran, mindig gyere be!” Meglepetésszerű volt az élmény, az, hogy milyen lenyomatként él bennem, hogy mennyi szeretetet, kötődést jelentett számomra gyermekkoromban ez a mondat!

Ma már tudom, hogy nemcsak én éreztem így. Most a szoba és az ágy másik oldalán állok sokszor fáradtan, immár a negyedik gyermekem altatási rituáléját alakítva, mégis most tisztult fel a kép, milyen erőt, szeretetet adhatott édesapámnak akkor, hogy megsimogatta a fejünket, betakart, mi pedig jókedvűen mondtuk a varázs „Szép álmokat” mondatot.  Sosem beszélt erről. Csak jött, mesélt, simogatott és mosolygott a mondat hallatán. De akkor most néha-néha vagy gyakran, vagy mindig?  No és hogy is van ez egyáltalán? Milyen jelentése is van egy-egy szónak és aztán a szavakból összeállt mondatnak, ha én jó pár év távlatából ugyanazt a huncut mosolyt érzem a szám szegletében.

A néha már nem is elég. Gyakran szeretnénk. Aztán mire kimondjuk már az az érzés tombol, hogy bizony mindig szeretnénk azt a bizonyos érzést, élményt ott, vele. És ez bizony nemcsak a lefekvéskor igaz. Nos, hogy ez az olykor bennünk tomboló telhetetlenségből fakad-e vagy éppen a magának utat törő szenvedélyé, érzésé, lelkesedésé. S előfordul, hogy a ragaszkodásból eredő biztonság utáni vágy mondatja ezeket velünk. Na, persze semmi szükség túlmagyarázni, túlértelmezni egy-egy játékos, megnyugtató mondatot, mégis egy fontos dologra ráébresztett. Egy-egy tárgy múltat időző élményeket, érzéseket, gondolatokat képes feléleszteni bennünk, éppen ezért oly nehéz sokszor túladni rajtuk. Na, de mi is van akkor a tárgyakon túli mondatokkal? Egy helyzet, beszélgetés illatát, a szoba berendezését, a színeket az érzést is képesek vagyunk több tíz év távlatából is előcsalni, akár egy ismert zene vagy éppen egy belénk égett mondat apropóján.

A május elsejére virradóan a kerítéseket díszítő májusfákat látva édesapám esti búcsúmondata új értelmezést kap. Ha valamire mindig vágyunk, akkor van-e az igazán, nem jobb-e ha néha-néha vagy gyakran kapunk valami élményt, érzést, és van időnk meglepődni, megörülni neki.

„Nem tudom, mire készülsz, de őrizd meg a szeretetet magadban és másokban is magad iránt. Vagyok neked mindig” mesélte egy ismerősöm, ezzel nyugtatva egyik elkeseredett barátját, aki azt válaszolta erre mókásan komolyan, hogy, „Na, jó, elfogadom, néha-néha vagy inkább gyakran, de tudd, hogy mindig gondolok rád.

A néha-néha, a gyakran vagy a mindig mindannyiunk szótárjából előkerül hol egymás után, hol együtt, hol külön-külön… mert az élet nem válogat, hanem megy tovább.