Este van, éppen
lefekvéshez készülök, amikor véletlenszerűen beugrik édesapámhoz
gyermekkoromban játékosan intézett esti búcsúnk; a „Néha-néha gyakran mindig,
azért majd gyere be!” Ezzel húztuk az időt lefekvéskor a húgommal, megnyugtató
érzést jelentett számunkra, amikor huncut mosollyal felváltva ismételgettük.
Most is érzem, milyen biztonságot jelentett nekem akkor ez a mondat. És persze
sejtettem, hogy nem fog egész éjszaka ingázni az ágya és a mi szobánk között,
mégis a reményt adó esti búcsú rituálénkká vált.
A minap a kisfiamat
fektettem éppen este számos lego ninjango (lányos anyukák számára tudom, hogy
érthetetlen), egy majdnem életnagyságú megörökölt plüss kutya és számos Bartos
Erika könyv társaságában, amikor hirtelen visszarepített valami a
gyermekkoromba. Valami hasonló érzés tört rám jó néhány év elteltével is, mint
azokon a bizonyos estéken. Megsimogatva kisfiam fejét, vártam a szokásos
mondatot, hogy „Ugye anya itt maradsz, amíg elalszom?” majd megszólalt bennem
a „Néha-néha, gyakran, mindig gyere be!”
Meglepetésszerű volt az élmény, az, hogy milyen lenyomatként él bennem, hogy
mennyi szeretetet, kötődést jelentett számomra gyermekkoromban ez a mondat!
Ma már tudom, hogy
nemcsak én éreztem így. Most a szoba és az ágy másik oldalán állok sokszor
fáradtan, immár a negyedik gyermekem altatási rituáléját alakítva, mégis most
tisztult fel a kép, milyen erőt, szeretetet adhatott édesapámnak akkor, hogy
megsimogatta a fejünket, betakart, mi pedig jókedvűen mondtuk a varázs „Szép
álmokat” mondatot. Sosem beszélt erről.
Csak jött, mesélt, simogatott és mosolygott a mondat hallatán. De akkor most
néha-néha vagy gyakran, vagy mindig? No
és hogy is van ez egyáltalán? Milyen jelentése is van egy-egy szónak és aztán a
szavakból összeállt mondatnak, ha én jó pár év távlatából ugyanazt a huncut
mosolyt érzem a szám szegletében.
A néha már nem is
elég. Gyakran szeretnénk. Aztán mire kimondjuk már az az érzés tombol, hogy
bizony mindig szeretnénk azt a bizonyos érzést, élményt ott, vele. És ez bizony
nemcsak a lefekvéskor igaz. Nos, hogy ez az olykor bennünk tomboló
telhetetlenségből fakad-e vagy éppen a magának utat törő szenvedélyé, érzésé,
lelkesedésé. S előfordul, hogy a ragaszkodásból eredő biztonság utáni vágy
mondatja ezeket velünk. Na, persze semmi szükség túlmagyarázni, túlértelmezni
egy-egy játékos, megnyugtató mondatot, mégis egy fontos dologra ráébresztett.
Egy-egy tárgy múltat időző élményeket, érzéseket, gondolatokat képes
feléleszteni bennünk, éppen ezért oly nehéz sokszor túladni rajtuk. Na, de mi
is van akkor a tárgyakon túli mondatokkal? Egy helyzet, beszélgetés illatát, a
szoba berendezését, a színeket az érzést is képesek vagyunk több tíz év
távlatából is előcsalni, akár egy ismert zene vagy éppen egy belénk égett
mondat apropóján.
A május elsejére
virradóan a kerítéseket díszítő májusfákat látva édesapám esti búcsúmondata új
értelmezést kap. Ha valamire mindig vágyunk, akkor van-e az igazán, nem jobb-e
ha néha-néha vagy gyakran kapunk valami élményt, érzést, és van időnk meglepődni,
megörülni neki.
„Nem tudom, mire
készülsz, de őrizd meg a szeretetet magadban és másokban is magad iránt. Vagyok
neked mindig” mesélte egy ismerősöm, ezzel nyugtatva egyik elkeseredett
barátját, aki azt válaszolta erre mókásan komolyan, hogy, „Na, jó, elfogadom,
néha-néha vagy inkább gyakran, de tudd, hogy mindig gondolok rád.
A néha-néha, a
gyakran vagy a mindig mindannyiunk szótárjából előkerül hol egymás után, hol
együtt, hol külön-külön… mert az élet nem válogat, hanem megy tovább.