Nagyapám sokat járt a
Tiszapartra horgászni. Kikapcsolta s megnyugtatta ez, kizárta ilyenkor a
világot maga körül. Emlékszem szétnyitható kis székére, amelyet mindig vitt
magával a pecabot és a csonti mellett. Fehér, szeplős bőre nem igazán bírta és
szerette a napot, mégis megmaradt számára ez az időtöltés talán a Tisza
közelsége, talán a nyugalom, talán a csend vagy az olykor harsány nagymamámtól
való pici megpihenés kapcsán. Számomra érthetetlen volt, mi lehet jó csendben
ülni és nézni egy pontra, mégsem kérdeztem meg tőle soha, mit szeret ő ebben.
Az igazán érdekes, kalandos történeteket; például azt, hogy Réti Mátyás
festővel együtt ültek és nézték az úszót, várva a fogást, édesapámtól tudtam
meg a számomra oly értelmetlen és felfoghatatlan halála után. Minden róla szóló
történet hallgatásakor újra elfog az a szeretet, amelyet a csendes figyelme,
mosolya sugallt nekem. Mindig volt valami hobbija, elfoglaltsága községházi
hivatali teendői mellett és talán gyermekként magam sem láttam igazán, milyen
fontos és értékes dolgok voltak ezek az időtöltések számára.
Később, nyugdíjasként
nyulakat tartott és gondos szeretettel etette, gondozta őket. Utolsó emlékem
róla is ehhez köt, hiszen ott, az ő ápolásuk közben lett rosszul és került
kórházba, ahonnan már nem ment haza. Tíz éves lehettem ekkor a serdülőkor
küszöbén, amikor magam sem tudtam, hogyan is fejezzem ki a bennem tomboló énkép
formálódása közepette az iránta való szeretetet, felfoghatatlan hiányt.
Egyszerűen csak éreztem valamit, ahogyan ma ugyanúgy és látom őszinte, nyugodt
mosolyát.
Aztán a szüleim a
család szabadidős programjai sorába mindig beiktatták a leveleki horgászást
(Levelek egy település Nyíregyháza mellett). Ott tanultuk meg a húgommal miért
hasznos a gumicsizma, miért kell csendben lenni és azt is, hogy igazából
lehet-e. Keresztszüleimmel együtt nagy zsákmányokat vittünk haza és a harcias
pikkelypucolás és egyéb teendők után hamarosan az asztalon volt a halászlé, a
harcsapaprikás és a fenséges, kedvenc rántott pontypatkó, amelyet édesapám gondos
felügyelete mellett tanultunk meg félelem és gond nélkül enni.
A minap egy esti
színházi előadásra készültem, amely létrejötte és története is nagyon értékes
és fontos számomra, amikor egyik barátomtól egy üzenet érkezett „Pontypatkót
rántunk! Gyere!”
Hú, a mindenit! –
gondoltam. - A napom órákra kiszámolva,
munka után oviba a kisfiamért, aztán haza és este héttől színház. Na, de sebaj,
nincs itt gond egy szál sem, sőt!
Valahonnan emlékeztek
rá, amikor egy alkalommal említettem, hogy nagyon szeretem a rántott pontyot.
Ezek szerint meghallották, no és ezek szerint meg is jegyezhették - gondoltam.
Már éppen le akartam mondani sajnálatosan, amikor valami azt súgta: „Vannak
bizonyos pillanatok, vagy élmények, amelyek ereje túlmutat a jelenen.”
Nem agyaltam én ezen
tovább - noha ez előfordul néha napján -
egyszerűen csak hallgattam arra az érzésre, hogy bizony ez nem pusztán a
gasztronómiai vágyaimat csigázta fel. Valami olyan érzést is előhozott, amely
mögött ott volt a figyelem, a szeretet, ott volt valahogyan nagyapám emléke az
ő és apám szeretete, és az a gondoskodó emlék, hogy hogyan szerettették meg
velem a halat a szálkával, a sok bíbelődéssel együtt. Így aztán az újratervezés
mezejére lépve, átalakítottam a délutánt és elugrottam színház előtt hozzájuk.
Terített asztal várt a teraszon, a pontypatkót mosolyogva sorakoztak.
Gondban voltam. A
ponty finom volt, olyan, amilyenre vágytam, amilyent rég nem ettem. Igazi
ajándék volt ez és valami olyan élmény, amelyet jó megélni.
Maradjak-e a
barátaimnál és élvezzem az ajándékba kapott pillanatokat, vagy a gyors kóstolás
után irány a színház? A darabot mindenképp szerettem volna megnézni. Elbizonytalanodtam
egy pillanatra. Aztán természetesen jövő őszinteségi rohamomban, megosztottam
velük, hogy én csak beugrottam, mert nem tudtam ellenállni a szeretetüknek, a
meghívásuknak, no és a pontypatkónak.
Az őszinte színvallás
után szerencsére megértettek. Megkönnyebbültem, s azon gondolkodtam, hogy az is
lehet, hogy ez a hirtelen jött meghívás és a rántott ponty éppen most irányt
mutatott? Talán épp arra hívta fel a figyelmemet, hogy van ott még valami
emlék, amely tudat alatt bennem él a maga jó és rossz érzéseivel, élményeivel
nagyapám elvesztése kapcsán, és lám-lám, az élet előcsalogatta és most ott
állunk farkasszemet nézve egymással.
Éppen odaértem az
előadásra, amely az elmúlás, a halál körüli kimondott és kimondatlan
gondolatokat dolgozza fel egy 10 éves leukémiás kisfiú mosolyokkal és
ráeszméléssel teli történetén keresztül. Egy éve egy inspiráló beszélgetés
eredményeként vitték színre ezt a különleges darabot, most
pedig ez a fránya pontypatkó bizony majdnem bekavart, dilemma elé
állított: ő vagy én.
Nagyapám történeteit
apám meséli tovább, én pedig a gyermekeimet szeretném néha visszarepíteni a
Tiszapartra, ahol nagyapám horgászott a kisszékén és nézte a Tiszát, az úszót
és a végtelent.