A pontypatkó


Nagyapám sokat járt a Tiszapartra horgászni. Kikapcsolta s megnyugtatta ez, kizárta ilyenkor a világot maga körül. Emlékszem szétnyitható kis székére, amelyet mindig vitt magával a pecabot és a csonti mellett. Fehér, szeplős bőre nem igazán bírta és szerette a napot, mégis megmaradt számára ez az időtöltés talán a Tisza közelsége, talán a nyugalom, talán a csend vagy az olykor harsány nagymamámtól való pici megpihenés kapcsán. Számomra érthetetlen volt, mi lehet jó csendben ülni és nézni egy pontra, mégsem kérdeztem meg tőle soha, mit szeret ő ebben. Az igazán érdekes, kalandos történeteket; például azt, hogy Réti Mátyás festővel együtt ültek és nézték az úszót, várva a fogást, édesapámtól tudtam meg a számomra oly értelmetlen és felfoghatatlan halála után. Minden róla szóló történet hallgatásakor újra elfog az a szeretet, amelyet a csendes figyelme, mosolya sugallt nekem. Mindig volt valami hobbija, elfoglaltsága községházi hivatali teendői mellett és talán gyermekként magam sem láttam igazán, milyen fontos és értékes dolgok voltak ezek az időtöltések számára.

Később, nyugdíjasként nyulakat tartott és gondos szeretettel etette, gondozta őket. Utolsó emlékem róla is ehhez köt, hiszen ott, az ő ápolásuk közben lett rosszul és került kórházba, ahonnan már nem ment haza. Tíz éves lehettem ekkor a serdülőkor küszöbén, amikor magam sem tudtam, hogyan is fejezzem ki a bennem tomboló énkép formálódása közepette az iránta való szeretetet, felfoghatatlan hiányt. Egyszerűen csak éreztem valamit, ahogyan ma ugyanúgy és látom őszinte, nyugodt mosolyát.

Aztán a szüleim a család szabadidős programjai sorába mindig beiktatták a leveleki horgászást (Levelek egy település Nyíregyháza mellett). Ott tanultuk meg a húgommal miért hasznos a gumicsizma, miért kell csendben lenni és azt is, hogy igazából lehet-e. Keresztszüleimmel együtt nagy zsákmányokat vittünk haza és a harcias pikkelypucolás és egyéb teendők után hamarosan az asztalon volt a halászlé, a harcsapaprikás és a fenséges, kedvenc rántott pontypatkó, amelyet édesapám gondos felügyelete mellett tanultunk meg félelem és gond nélkül enni.

A minap egy esti színházi előadásra készültem, amely létrejötte és története is nagyon értékes és fontos számomra, amikor egyik barátomtól egy üzenet érkezett „Pontypatkót rántunk! Gyere!”

Hú, a mindenit! – gondoltam.  - A napom órákra kiszámolva, munka után oviba a kisfiamért, aztán haza és este héttől színház. Na, de sebaj, nincs itt gond egy szál sem, sőt!

Valahonnan emlékeztek rá, amikor egy alkalommal említettem, hogy nagyon szeretem a rántott pontyot. Ezek szerint meghallották, no és ezek szerint meg is jegyezhették - gondoltam. Már éppen le akartam mondani sajnálatosan, amikor valami azt súgta: „Vannak bizonyos pillanatok, vagy élmények, amelyek ereje túlmutat a jelenen.” 

Nem agyaltam én ezen tovább - noha ez előfordul néha napján -  egyszerűen csak hallgattam arra az érzésre, hogy bizony ez nem pusztán a gasztronómiai vágyaimat csigázta fel. Valami olyan érzést is előhozott, amely mögött ott volt a figyelem, a szeretet, ott volt valahogyan nagyapám emléke az ő és apám szeretete, és az a gondoskodó emlék, hogy hogyan szerettették meg velem a halat a szálkával, a sok bíbelődéssel együtt. Így aztán az újratervezés mezejére lépve, átalakítottam a délutánt és elugrottam színház előtt hozzájuk. Terített asztal várt a teraszon, a pontypatkót mosolyogva sorakoztak.

Gondban voltam. A ponty finom volt, olyan, amilyenre vágytam, amilyent rég nem ettem. Igazi ajándék volt ez és valami olyan élmény, amelyet jó megélni.

Maradjak-e a barátaimnál és élvezzem az ajándékba kapott pillanatokat, vagy a gyors kóstolás után irány a színház? A darabot mindenképp szerettem volna megnézni. Elbizonytalanodtam egy pillanatra. Aztán természetesen jövő őszinteségi rohamomban, megosztottam velük, hogy én csak beugrottam, mert nem tudtam ellenállni a szeretetüknek, a meghívásuknak, no és a pontypatkónak.

Az őszinte színvallás után szerencsére megértettek. Megkönnyebbültem, s azon gondolkodtam, hogy az is lehet, hogy ez a hirtelen jött meghívás és a rántott ponty éppen most irányt mutatott? Talán épp arra hívta fel a figyelmemet, hogy van ott még valami emlék, amely tudat alatt bennem él a maga jó és rossz érzéseivel, élményeivel nagyapám elvesztése kapcsán, és lám-lám, az élet előcsalogatta és most ott állunk farkasszemet nézve egymással.

Éppen odaértem az előadásra, amely az elmúlás, a halál körüli kimondott és kimondatlan gondolatokat dolgozza fel egy 10 éves leukémiás kisfiú mosolyokkal és ráeszméléssel teli történetén keresztül. Egy éve egy inspiráló beszélgetés eredményeként vitték színre ezt a különleges darabot,  most  pedig ez a fránya pontypatkó bizony majdnem bekavart, dilemma elé állított: ő vagy én.

Nagyapám történeteit apám meséli tovább, én pedig a gyermekeimet szeretném néha visszarepíteni a Tiszapartra, ahol nagyapám horgászott a kisszékén és nézte a Tiszát, az úszót és a végtelent.

TOP