Ameddig a lelked ellát


-Gyere, ülj ide mellém egy kicsit! Ne beszélj, csak nézzük egymást, hallgasd a lélegzetünket. Anyud hogy van? Nézd, a lábfejem megmozdult végre, feléd int, csípőmet pillangók, testemet ismeretlen erők csavarják. Lassan kiszabadulok a fájdalom fogságából, és újra repülök majd.”
Leültem mellé és simogattam, hallgattam, néztem, ahogyan a fájdalomtól felhúzza vékonyka lábait, ahogy keresi a pózt az ágyban, amely az otthont jelenti számára. Kórházba került. Ő, akinek ereje, hite felmérhetetlen, láthatatlan, végtelenbe érő. Csodáltam mindig. Csodáltam mosolyát, optimizmusát. Csodálom most is. Most is erőt ad, erőt ad, ahogyan küzd. Nézem, próbálok olvasni a nézésében, látni mi zajlik odabenn. Nem engedi. Ezt is ő akarja megoldani, pedig ő tudja csak igazán vannak dolgok, amelyek felett nincs hatalmunk. Kiaknázhatatlan szeretete a kórházi ágyon is átüt és most üt. Alig bír beszélni és azt kérdezi, hogy van anyud? Rámosolygok, megsimogatom őszülő haját, vékony, ránctalan arcát.
-Még egy kicsi kell és újra élünk – válaszoltam neki. Ő érti mit jelent nekem ez a pár szó. Tudja mire vágytam, s azt is, hogy a szavak csak külső mázai annak, ami a lelkemben játszódik, ami után a lelkem vágyakozik. Látom, hogy látja, hogy az érzés most a csendes nyugalom, a béke, no és a tisztánlátás. Te vagy ki így hat rám! Mondtam-e már neki, tudja-e, hogy így érzem? Elgondolkodom, míg simogatom a lábát. Fura hely egy kórházi ágy. Nem szeretem hely, sehogyan sem. Mégis most átalakul. Olyan faggató, figyelmet követelő. A gondoskodás nem kötelező eleme, hanem velejárója az őszinteségnek, amelyet nem a szavak, hanem a tettek, a mozdulatok rajzolnak újra. Nem akarja, hogy mást mondjuk, mint amit látunk. Azt szeretné, hogy körülöleljük; szomszédok, barátok, rokonok, mind, akik szeretjük és tiszteljük őt. Akiknek megannyi támogató szó, simogató gondolat, bátorító, kijózanító példázat jutott ajándékul. Mert Ő ad szüntelen.
Tőle tanultam mit jelent a hála, hogy nem ajándékba kapjuk, hogy meg lehet tanulni, lehet gyakorolni. Ezt teszem nap, mint nap mióta nem kukkant át a szomszédból, hanem a kórházi ágyról beszélget velünk. Én pedig gyakorlok szüntelen, hálát adni azért, ami van.

TOP