Zár nélküli kulcsok


Nyár van; napsütéssel, meleggel, ragyogással, simogató széllel, na és borús felhőkkel, esőkkel és viharokkal. A baráti összejövetelek váratlan találkozásokat hoznak, a szabadság, a pihenés élménye olykor feloldoz, olykor új köveket gördít elénk.
 -Kizárt, megpróbál kizárni az életéből, lecserélte a zárat a lakás ajtaján. – mesélte pityeregve, csalódottan, ám a kétségbeesés jeleit nem mutatva Réka a barátnőjének egy kerti grillezésen a többiektől félre húzódva. A lány tudta, érezte a zárcsere, ami most villámütés szerűen érte szimbolikus. Nem ad számára újabb lehetőséget a további megbocsátásra – oly sokszor megtette saját önértékelését sutba dobva; nem ad számára további alkalmat, hogy újabb és újabb kulccsal próbálkozva megpróbálja megnyitni szerelme rejtett lelkét, megérteni, hogy miért vannak érthetetlenül elzárt titkai, megérteni az okot, amiért nem tudja azt érezni, hogy ő valóban fontos a másiknak. A zár lecserélését hosszú viták előzték meg, de ezt Réka sem gondolta volna. Számára a csalódás , hogy párja nem akar újabb megoldásokat, lehetőségeket, alkalmakat keresnie, hogy egy-egy vita vagy érthetetlen helyzet után meg lehessen helyzeteket beszélni, esetleg visszataláljanak egymáshoz, bénítólag hatott és hallgatásra ítélte. Már ő sem akar küzdeni, úgy érzi, nem akar tovább így élni.
Tizenöt éve ismerik egymást. Áron magas, vékony, picit görnyedt hátú, tengerkék szemű, csendes, visszafogott, megfontolt fiú. Sosem tudta az érzéseit jól kommunikálni, nehezen ment számára, hogy kimutassa valójában mit érez, mit is jelent számára a szeretet. Hol a rajongás lengte körül olykor már-már gyanút keltve, aztán az érthetetlen düh és a szándékos elutasítás bóléját kevergetve okozott a lánynak fájdalmat, amikor Réka közeledni próbált hozzá. Az érzéseiről beszélni pedig csak úgy tudott, hogy talán tőle nem várt módon a másikat támadta, már-már azt kiabálva… „Nem érted, nem tudok mit kezdeni az érzésekkel?! Nem tudom, hogy ott belül mi történik! Így egyszerűbb valakire vagy valamire ráhárítani a saját felelősségemet.” Pedig felelősség mindenkit terhel, tudta Áron legbelül, hogy őt is, de valahogyan a konfliktusokat kerülve mindig a számára egyszerűbb megoldást kereste. Csiki-csuki játék volt ez az évek során és ez nem változott meg a két gyermekük születése után sem.
Réka továbbra is vágyott a beszélgetésekre, a megérzései, a lelke által megformált gondolatok kibontására, továbbvitelére, vagy egyszerűen csak a megértésre, a figyelemre, az elismerésre. Remélte, oly sokáig remélte, hogy Áron majd belátja, hogy kettőjük kapcsolatában ez kulcskérdés lehet. A titkok, a hazugságok, a csalódások ki nem mondható érzések, gondolatok, a megannyi hárítás és terelés kőkerítést húztak kettőjük közé. Réka egy jó ideje kergette magában azt az illúziót, hogy majd valami jobb lesz, más lesz, amitől ő boldogabb lehet, amitől azt érzi, észreveszi és értékeli Áron milyen is ő valójában. Ezt a képet erősítette magában, fenntartva a látszatot, hogy igazából jól van ez így. Barátnője Lili mindig vígasztalta „Nem veszed észre, hogy te irányítasz, te teremtesz? Tedd, amit te akarsz és jónak látsz. Hogy a boldogtalanság mögé bújni ideig óráig lehet, legyen arányos értékítéleted és önbecsülésed, te olyan céltudatos és nagyszerű ember vagy!” és kimondta végre, hogy talán olyan valamire vágyik Réka, amit a másik nem tud megadni neki. Sokszor ostorozta magát a lány, hogy talán őt is csak az egója irányítja, vagy egyfajta ragaszkodás. Tudta, hogy engedni kellene szabadon alakulnia kettejük viszonyát, elvárások nélkül viszonyulnia a másikhoz, úgy ahogyan azt teszi a lovak között nap mint nap. Lovasoktatóként számos hasonló helyzettel találkozott, talán a lovak kárpótolták, jó suttogó módjára valahogy minden ló megszelidült a kezei alatt.
De ez a fránya zárcsere nagyon a lelkébe vájt. Újra és újra feltette a kérdést magában. Mit is jelentsen ez most? Talán mégiscsak igaz a nagyi gondolata, amit Réka sokszor elbagatelizált. „Édes Kincsem, nem veszed észre, hogy oly régóta egy régi képet szeretnél restaurálni, ahelyett, hogy alkotnál egy újat, olyat, amilyet te szeretnél. Na, majd ekkor el tudod és el is kell engedni a régit. Mert tudod, a lehet, az néha kell.” fejezte be ezzel a furcsa gondolattal szerető szavait.
Réka próbálta összeszedni magát, de érezte, hogy a most itt az alkalom, amikor nem lehet, hanem kell lépnie. A nagyinak igaza volt, újra teremteni kezdett, a kép homályosan ugyan, de formálódni kezdett benne.
Elképzelte, hogy egyedül él, a gyerekei már felnőttek, hogy egy pici, meleg otthona van, pénze éppen annyi, amiből mindent meg tud vásárolni, sokkal kevesebb dolog is elég számára, mint azt gondolná. A homályos kép egyre élesebb lett, mint ahogyan egy lencse optikáján keresztül kitisztul a kép és megvilágosodnak bizonytalannak tűnő dolgok. Színek, vonalak, formák kezdenek képpé formálódni. Bizony látja, hogy a boldogság ott van és ott is volt benne, csak valami, talán éppen a vágyott illúzió béklyót kötött rá. A szabadság utáni vágy egyre erősebbé vált, a vonalak egyre lendületesebbek lettek a képen. A hála érzése azonban lágyabb, légiesebb mozdulatokat engedett szabadjára. Az újra formálódó kép előtt elidőzve Réka rájött, hogy felbukkannak élmények, emberek, kapcsolatok, barátságok, pillanatok, amelyek megerősítik abban, hogy a múlt bennünk él ugyan, de nem velünk.
Rég látott ismerősökkel való találkozásnak, vagy egy kedves mosolynak épp annyira tud örülni, mintha épp a Michael Cors boltból jött volna ki megtömött szatyrokkal. Na, jó, ha ez szóba jön, Réka kicsit elbizonytalanodik, mert talán ez a nők életében határesetnek számít.
Rájött, hogy megannyi ajándékkal halmozta el az élet, csak talán mindet még nem vette észre úgy igazán. Tudja, érzi, most rajta a sor, megtalálni saját magát, a helyét a világban, akár úgy hogy egy szál pizsamában a leggazdagabb embernek érezze magát. A kép élesedése közben Réka egy romos ház között botorkált és a használható, jó állapotú téglákat szedegette össze, hogy valahol, messzebb egy újabb házat építsen belőlük. Nem biztos benne, hogy jobbat, abban sem, hogy egyedül, de azt, hogy más lesz, örömmel nyugtázza és az is bizonyos és egyértelmű, hogy az ajtaján lesz zár, amihez mindig lesz kulcsa.

TOP