Négy betű


Mindig megállapítjuk, hogy milyen gazdag és szép nyelv a magyar. A minap több dolog kapcsán csúszott ki ott belül és aztán hangosan is hol halkan, hol határozottan a négy betűs szó ELÉG.
Amikor elég egy gyertya, elfogy, majd lassan megszűnik, csak a kanóc vége marad meg, jelezve, hogy itt bizony valami körül ölelt, de nincs már, valami leomlott, eltűnt…
Vannak az életben határok, tények és maga a racionalitás, amelyet oly bátran próbálunk az érzelmektől elválasztva megélni, szemlélni. Pedig néha ezek a tények, határok, történések farkasszemet néznek velünk. Hol egy intézményvezetői vezetőváltás kapcsán kapkodjuk a fejünket és válunk percekre szótlanná, hol más, a jövőnket meghatározó közéleti téma borzolja a hazai és európai lelkeket. Tűnődünk, hogy meddig még, miért így, no és hogy ebből így valahogy elég, aztán persze az élet ad megoldatlannak tűnő feladatokat. A racionalitás száraz és lecsupaszított, kiszámítható keretei érzelmek nélkül nehezen lesznek értelmezhetőek. Előbújnak az emlékek, az érzés az élmény, a „Jó, jó .. még ha meg is akarom érteni mi történt, mégsem tudom félretenni azt, ahogyan éveken át éreztem, megéltem az adott helyzetet.” A belső élmény átszínezi a tényeket, a helyzet egyéni állásfoglalásért kiállt, mert valami megszólal ott belül. A vészharang az emberi méltóság iránti tiszteletért kiállt.
Mert mint tudjuk, vannak dolgok, amelyek elég jól működnek és vannak olyanok is, amelyek kapcsán ki kell mondani, hogy elég, akár mindkét fél oldaláról. Ez persze minden szereplőre igaz egy-egy ilyen helyzetben, történetben. Mert ugye az ember attól ember, hogy nem érzelem nélküli gépek vezérlik (! szerencsére egyelőre!) Egy közösség életében jól működő, összetartó erő lehet, ha a méltóság mezején élünk, mindannyiunknak úgymond jár a méltó bánásmód, a méltó hangnem, az emberhez méltó viszonyulás.
Ugyanezt érezhetjük akkor is, amikor bármilyen kapcsolatban jut el az egyik fél oda, hogy azt tudja mondani, hogy elég! Tudja, hogy valaminek lehet bizony pontot tenni a végére, legyen az egy gondolat, egy érzés, vagy éppen egy mondat, vagy maga a kapcsolat… mert ugye így tanuljuk meg, hogy ennyi és nem több, mindennek van eleje és vége, az élet kiváló tanítómester érje ez az élmény a munkaerőpiacon vagy a magánéletben.
A legértékesebb ebben a négybetűs szóban mégis az a folyamat, amely során idáig eljut az ember. Valamit lezár, letesz, legyen az egy rossz érzés, egy állásfoglalás, jó érzéssel, bár lehet, hogy vitákat generálva kinyilvánítja a véleményét. Bátorság érzése, de bátorság innen tovább lépni is és megtenni a következő lépést.
Szeptember derekán a nyári uborkaszezon, a nyaralások után valahogy minden új lendületet kap. Tudunk e majd vajon pontot tenni a nyárra, a nyár eseményeire. Tudjuk-e azt mondani, hogy elég volt a melegből, a napból vagy telhetetlenül követelődzünk tovább mit sem törődve a dolgok tényszerű, természetükből adódó törvényszerűségével.
Újabb gyertyát meggyújtva mindig van időnk újra gondolni, újra értelmezni elsőre komoly indulatokat kiváltó folyamatokat, megérteni és elfogadni a dolgok rendjét és döntéseink következményét, és persze ha kell venni a bátorságot és kimondani egymásnak az elég után azt, hogy köszönöm, hogy a gyertya kikandikáló kanóca is megértse mi történt vele.




TOP