Simogató huszonnégy óra


Számok, amelyek oly sok mindent jelentenek és kifejeznek.

A másodpercek, percek, órák, napok, hetek, évek mérik sokszor az időt, amelyhez igazodunk. Számolgatunk; éveket, perceket és oly sokszor gólokat is.

Szeretnénk talán, ha megállíthatnánk a számolást, elfelejthetnénk, hol is tartunk, hogy megéljünk vagy éppen meg nem történtté tegyünk egy-egy pillanatot.

Márpedig egy nap huszonnégy órából áll és a számok rendre utasítanak bennünket. Emlékeztetnek, mikor hol van dolgunk, mikor, mit kell ünneplünk, vagy éppen szomorúan, felfoghatatlan fájdalmakkal emlékeznünk. A dátumok fix pontok az életünkben, amelyek megannyi emléket csalnak elő, talán fájóbban is felülírják azokat, mint szeretnénk, hiszen  érzelmek, megtapasztalások húzódnak meg a háttérben, de talán így van ez jól. Valamiféle keretet adnak az életünknek, a napjainknak, a kapcsolatainknak, a viszonyulásainknak. 

Megemlékezni rituálé, valamiféle „megállj” dolog, legyen az akár jó, akár veszteséggel járó emlék, alkalom, valamiféle évforduló vagy egy nap, amikor elveszítünk valakit.

Van az úgy persze, hogy, tudatosan törölni szeretnénk egy-egy hírt, eseményt, pillanatot, történést, vagy akár csak meg nem történtté tenni valami rossz emléket. Mégis éppen a fájdalmasan megélt érzés, veszteség kapcsán nem engedi egy ideig a  tudatalattink és talán jól is van így, engedni a maga folyamatában történnie az érzelmek hullámzásának. Tiltakozunk a fájdalom, a csalódás érzése okán, hárítunk, keressük a szívünket facsaró, fájdalmat kiváltó érzésre a megváltó szót, tekintetet, ölelést, valamiféle gyógyírt.  Érzéseink utat törnek maguknak és ha engedjük megélni őket, újabb és újabb képet rajzolnak ki a jelen pillanatának varázsában, olykor még tisztábbat; olyat, ami segít az elengedésben, ami örökre a mienk.

A mai napon egy nagyon szeretett ismerős elvesztése kapcsán a verőfényes nyári napsütésben hirtelen minden olyan szürke, szomorú és hideg lett. Kerestem a vigasztaló szálat, a miértek bennem újra válaszok után kutattak.

Aztán újra bevillant egy kolleganőm mondata, miszerint „A hospice, Isten simogató keze”.

Isten simogató keze… akkor is most is a lelkemig hatolt. Pár napja hallottam a hírt, hogy Manyi beteg és fel akartam hívni, hogy akár csak virtuálisan is, megsimogathassam és mondjak neki egy neki szánt mondatot. Sajnos hamarabb lefújták a meccset, az ő meccsét.

Elveszítettünk egy sportembert, egy édesanyát, egy nőt, egy feleséget, egy vidám, energiával teli barátot.

Miként számolta a hónapokat, heteket, napokat, perceket, másodperceket az ismeretlen felé vezető úton, annak gyönyörű fájó és mardosó élményével  egy sportember, aki számára a másodpercek, percek a pályán egészen más algoritmusban működtek.

Visszaemlékezve megannyi gól, eredmény marad meg bennünk, de leginkább talán a szerethető, vidám mosolya fog hiányozni mindannyiunknak. A simogató kéz pedig a fájdalmat, a hiányt nem pótolja ugyan, de gondolatban ma oly sokan használtuk.

TOP