Simogató huszonnégy óra


Számok… Másodpercek, percek, órák, napok, hetek, évek mérik sokszor. Számolgatjuk; olykor igazodunk hozzájuk, olykor pedig szeretnénk talán, ha megállíthatnánk a számolást, elfelejthetnénk, hol is tartunk, hogy megéljünk vagy éppen meg nem történtté tegyünk egy-egy pillanatot. Márpedig egy nap huszonnégy órából áll, az életünk pedig sok-sok huszonnégy órából. A számok rendre utasítanak bennünket nap, mint nap; emlékeztetve mikor hol van dolgunk, mikor, mit is kell ünneplünk, vagy éppen mire kell emlékeznünk. A dátumok fix pontok az életünkben, amelyekhez igazodnunk kell, talán jobban is, mint szeretnénk.
A számok mögött emlékek, érzelmek, megtapasztalások húzódnak és ez jól van így. Valamiféle keretet adnak a korunknak, a napunknak, a kapcsolatainknak, a viszonyulásainknak, az életünknek legyen szó egy osztálytalálkozóról, egy születésnapról, egy valamiféle évfordulóról vagy egy napról, amikor elveszítünk valakit vagy valamit. Emlékezni, ünnepelni rituálé, valamiféle „megállj” dolog, legyen az akár jó, akár veszteséggel járó emlék, alkalom. Van az úgy persze, hogy, tudatosan törölni szeretnénk egy-egy eseményt, pillanatot, történést, vagy valami rossz emléket, mégis éppen a kellemetlenül megélt érzés, veszteség élmény kapcsán nem engedi a tudatalattink. Tiltakozunk a fájdalom, a csalódás érzése okán, hárítunk, keressük a szívünket facsaró, fájdalmat kiváltó érzésre a megváltó szót, tekintetet, ölelést, valamiféle gyógyírt. Érzéseink utat törnek maguknak és ha engedjük megélni őket, újabb és újabb képet rajzolnak a jelen pillanatának varázsában, olykor szebbet, tisztábbat, olyat, ami örökre a mienk.
A minap egy közeli ismerősöm egyik szeretett hozzátartozóját veszítette el. A családi búcsúztatáson a párja az utolsó napokról azt mondta a család többi tagjának. „A hospice Isten simogató keze”. Megállok, ott belül fejben és lélekben és bár a napi dolgok sodornak tovább, érzem - hogy dolgom van ezzel a mondattal, nem tudok most semmi másra figyelni, a pillanat és a szavak perceket birtokolnak maguknak…
Isten simogató keze….. Elemezgetem, pedig semmi értelme más fejével gondolkodni, más szívével érezni pedig úgysem lehet. Elveszítette a párját, a társát. Talán ugyanúgy számolta a hónapokat, heteket, napokat, perceket, másodperceket párja elkísérése során, megélve az ismeretlen felé vezető utat, annak gyönyörű fájó és mardosó élményét, mint számoljuk a hét napjait várva a hétvégét. Visszaemlékezve számba vette az együtt töltött évek pillanatait, az örömöket, a csókokat, az ölelések mindent átható élményét. Az együtt töltött évek száma, az évfordulók, a gyerekek, az unokák születésnapja, az érettségi találkozók sorszáma, a költözések száma mind-mind visszarepítette a múltba a jelen fájdalmában, mert a számok szigorú rendje mögött mégiscsak az érzések a sorvezetők. Hol feszítenek, hol bíztatnak, hol simogatnak és reményt adnak, úgy ahogyan egy kéz képes öleléssel, vagy érintéssel megnyugvást adni.








TOP