Nem mindegy, hogy feladom, vagy feladom


A ragyogó őszvégi időjárás sokunkat megviccelt. Hitegettük magunkat, hogy a csodás és enyhe meleg idő tovább itt tartja a szinte nyárutót idéző meleget, annak minden csodás élményével. Az Advent időszaka azonban egyre harsányabban kopogtat a falvak, városok, főterein, az épületek homlokzatain éppúgy, mint a lelkünkben! Az év vége, a Karácsonyra való készülődés azokat is a tervezésre ösztönzi, akik inkább sodródva élik a mindennapjaikat. A Blekfrájdéjok, a vásárlások, a készülődés keretek közé szorítják a napjainkat, a vágyainkat pedig tévútra terelhetik. A kereskedelem sokszor erőszakos, hangos csápjai arra ösztönöznek; ne add fel, vásárolj még, még, ez most olcsóbb, még, még, gyere hozzánk is még még. 
A minap egy nehézsorsú gyermekekről szóló gálaesten meredtem a semmibe, hallgatva a gyermekvédők lelkét-beszédeiket ugyanis nem a szavak súlya, hanem a mögötte élő láthatatlan lelkük hangosította ki, megmutatva a személyiségükben rejlő csodát. Mit is lehetne újat mondani arról, hogy milyen szülők nélkül felnőni, milyen komoly deficitet kell ledolgozniuk az érintetteknek a társadalom színes viszonyrendszerében. A nehézségek - noha részei az életünknek - oly sokszor a feladás menekülő útját mutatják!!! Lehet e csak úgy kilépni a problémák útvesztőjéből, a megoldások keresése, megtalálása helyett félbehagyni a küzdelem oly sok szomorú, nehéz, ám felemelő élményét! 
Ahogy nézem az apróbb és nagyobbacska gyermekek izgalomból feloldódó arcát könnybe lábad a szemem, ha belegondolok, hogy ezeknek a gyerekeknek az életében persze az sem mindegy, hogy feladom, vagy lemondok róla. 

Míg ezen merengek, az egyik fellépő újra kezdett egy dalt a hangosítás botlása miatt! A “Nem feladni”, a “megpróbálni újra és újra küzdelme” talán néha megy egyedül is, de mennyivel könnyebb, ha segítő tekintetekre, kezekre, szavakra, tettekre talál. 
Vajom miért is forgatom magamat és a billentyűket a “nem adom fel” kérdése körül?

Gyermekeim évek óta levelet írnak a Jézuskának így november táján. Jó játék ez, amelyet remélem sosem hagyunk abba. Első osztályos kisfiam a minap tollba mondta a Jézuskának szánt levelét, amelyet másnap a Csapó utcai postahivatalban nagy izgalommal a lelkünkben postára adtunk; “feladtuk” a kívánságlistát. 
No, akkor mi mindent és hogyan is tanulunk meg feladni az életben? Van amit fejben és a lelkünkben és van, amit kezünkkel.
A Jézuskának címzett levél feladásával talán mindig tanulunk valamit, el is engedünk valamit így év végén; és átadjuk, rábízzuk egy rövid időre vágyainkat a beteljesülés kifürkészhetetlen útvesztőjére. 
Megtanulni átadni valamit egymásnak, megengedni megadni valamit magunknak, elfogadni, hogy feladjunk valamit magunkból valamiért értemet ad a mindennapoknak! 
TOP