Káprázat


Keressük a lényeges dolgokra a válaszokat, talán tudatalattink által sugallva, előkészítve a várva várt élmények adta pillanatokat, amelyek vagy magukkal ragadnak, vagy éppen meglepnek és megállásra késztetnek. Vannak helyzetek, amikor bármit csinálsz; engedsz vagy éppen ellen állsz, a helyzet nem változik.
Kicsit olyan ez, mintha azt éreznéd, hogy mondani szeretnél valami fontosat, olyat, amiről tudod, hogy segíthetsz, hogy hasznos lehet, de érzékeled, hogy meg sem hallják. Majd egyre hangosabban beszélsz, kiabálsz, mégsem hallják meg, mit mondasz. Aztán a távolban állók egyre halványabbak lesznek, majd elmosódik a kép és te suttogva mondod ugyanazt tovább meggyőződéssel. S bár jóvátétel lehet, hogy amit mondtál suttogva, kiabálva úgy történik, megtörténik, a lényegen nem változtat, a helyzet változatlan marad.
A Karácsonyra való várakozás tele van díszekkel, fényekkel, megvilágított épületek hivalkodásával, mind-mind kápráztatni, elvarázsolni akar. Kivételes vagy, vágyott és kerek egész – sugallja minden ilyenkor körülöttünk, noha mindez csak a külsőség. A legszebb asztali díszítés, a legfinomabb menü, a legfinomabban sikerült beigli, a legszebben becsomagolt ajándékok mindannyiunk lelkét ünneplőbe varázsolják, de ugye tudjuk, hogy ez mind csak külsőség. Szeretjük szépen becsomagolni az ajándékokat, megadni a módját a terítésnek, felöltözni ünneplőbe. A külső díszítések fontosak és szükségesek, hiszen formalizálnak és tiszteletet adnak. A legfontosabb dolgot ünnepeljük, a születést magát, mégis talán hasznos meg-meg állni és ellenállni az Adventi forgatag generálta kápráztatásnak, még ha oly jól is esik megmártózni benne.
Képesek vagyunk-e, akarjuk-e a csomagolás mögött meglátni a valósat, még ha az olykor nem tetsző is. Képesek vagyunk- e, akarunk-e változni, változtatni. A kápráztatás, az ajándékozás jósága, szépsége mit takar, mit fed el. A mindent szépnek látni és láttatni életünk megannyi pillanatában lehet vezérelv, mégis ott villog a felkiáltó jel, a figyelmeztető színházi sugó, a mi lehet mögötte gondolata. Aztán persze elengedjük a sok mögöttes gondolatatot és csak élvezni akarjuk a varázslatot, a kápráztatást.
A kápráztatás azonban nem a figyelem, nem szeretet és nem odaadás. Nem azok a dolgok, amelyekre valóban vágyunk a mindennapokban. Vigyázni egymásra, gondoskodni a másik jólétéről, figyelni a lelkére, a szívére, lesni a gondolatait, érezni, hogy ő a másik feled, a társad, a csapattársad valami közös projektben.
Miért akarnak ma az emberek csak egymás mellett élni, nem együtt? – kérdezte a minap egy ismerősöm. Advent várakozása feltesz, felvet sok kérdést, sok miértet . Miért nem tudnak sokan hálát adni, megköszönni, elismerni valamit, ami lehet, hogy talán természetesnek tűnik, mégsem magától értetődő teljesítmény. Egymás mellett élni, cselekedni, de mégsem együtt gondolkodni komoly nehézsége közösségeknek, magánkapcsolatoknak, folyamatoknak.
Általunk generált káprázatok fedik el sokszor a valóst, az igazat. Pedig a dolog oly egyszerű lenne, figyelni, odafigyelni, szeretni, gondoskodni, a vágyott szükségleteket megfogalmazni megadni, megélni és megköszönni. Hálát adni nap, mint nap. A kápráztatás útvesztői, az ajándékozás maga tanít, igazi tükröt mutat nekünk, ha bele tudunk és akarunk nézni.
TOP