Az élet tánca


Két ember néz egymás szemébe, hosszasan, tele megannyi érzéssel néz egymás szemébe. Szavak nélkül beszél a tekintetük. Ők nézik egymást, mi nézzük őket és kezdjük kapizsgálni, mit jelent a tekintet ereje, a szem lelkének tükre. Egymást gondosan ölelve, enyhe, hullámzó ritmusban táncolnak, forognak és nézik, nézik egymást. Jó nézni őket, beleolvadni a tekintetükbe, megérezni, meglátni, hogy valami ott bent nagyon jelen van. Valami, de ugyan mi. A tánc ritmusában az élet táncát járják, amely megmutatja a hol fent, hol lent olykor megmagyarázhatatlan érzését, a gyors és lassú mozdulatok erejét az élet gyönyörű kapcsolódásait, no és persze az elkísérés gyötrelmei után, az elengedés küzdelmes megtisztító erejét.


Kapcsolódni és elengedni; az élet két bemenete, ott tündöklik a két pár mozgásában, tekintetében, amely nem akarja elengedni a másikat. Nem akarja, hiszen annyira jó érezni, hogy van, aki biztonságot ad, van, aki tart, aki, ha kell, megforgat, figyel rád, érzi, merre szeretnél mozdulni.  Egymás tekintetébe olvadva szótlanul beszél a csend. Beszél halkan, beszél hangosan, suttogva és kiabálva, hogy itt az idő. A lemenő nap fényében forognak, forognak tovább, míg lassan oldódik a tartás, a fogás. A szemek egymás lelkét fürkészve kérdezik, hogy miért, miért most? Szeretsz még, ugye szeretsz még? De mi lesz veled, ha én már nem leszek. Szerelmük térképe színes, dimbes-dombos, kanyargós, minden látható rajta; a kirándulások, a kacagások, az öröm és bánat együtt megélt pillanatai, no és a viták, amelyek után oly jól esett egymás ölelésében a sírásból nevetésbe fordulni. Úgy szeretni, ahogy a másik vágyik rá, úgy szeretve lenni, ahogy én vágyom rá, térkép nélkül nem megy. Márpedig ilyen térképet pénzért, boltban kapni nem lehet, kölcsönkérni nem lehet, azt bizony együtt kell megrajzolni, tollal, színes ceruzával, figyelemmel, szeretettel, gondoskodással, szívvel-lélekkel.


 Ismerik egymást, tudják, mit jelent, ha a tánc lelassul, ha a tánc végleg véget ér. Tudják, hogy egy másik út vár rájuk, az a bizonyos elkerülhetetlen, ismeretlen út.  Az érzés utat tör magának, a megengedés, az elengedés pillanata elgyengülve csal mosolyt arcukra. A hívó szó, hogy itt az idő, menni kell, embernek megmaradva, méltósággal. A másik felünk itt marad és a tánc más zenére folytatódik tovább...

TOP