Méltósággal egymásért


Tizenegy évvel ezelőtt egy általános iskolás kisfiú gondolt egyet és merészen azt ajánlotta az éppen akkor nagy lendülettel zajló, a hospice tabukérdéseit feszegető emberi méltóság kapcsán zajló szemléletformáló társadalmi program felnőtt szervezőinek, hogy indítsanak útjára egy futófesztivált. Egy futást, amely más, mint a többi, egy futást, ahol azt érezheti minden résztvevő, hogy együtt futnak, egymásért, a gyógyíthatatlan betegekért, a veszteség okán, az elmúlás, elengedés, vagy éppen a megemlékezés okán mosolyogva, jókedvvel.
Az élet megannyi pillanata gondolkodtatja el az embert, hogy az emberi méltóságért, az alanyi jogon mindenkit megillető emberi méltóságért teszünk-e nap, mint nap. Felemeljük-e szavunkat, kiállunk-e a másikért és kiállunk-e önmagunkért, no és ha igen, akkor hogyan tesszük ezt, ha bántás, vagy éppen nem tetsző viszonyulás ér bennünket születésünk pillanatától halálunk utolsó percéig. Ki és mi tanít meg bennünket erre, azokra az értékvonalakra, arra a sorvezetőre, amelyet ilyenkor oly jó lenne előkapni. Bizony megannyi helyzet adódik, amikor jótanácsként azt halljuk, „állj ki önmagadért! állj ki azért az ügyért, amit képviselsz, állj ki a szeretteidért, állj ki a szűkebb és tágabb közösséged tagjaiért. Újra felmerül a kérdés, hogyan, miként, kitől tanuljuk meg ezeket a helyzeteket kezelni a szülőszobán, az iskolában, az utcán, a családban, a munkahelyen, a közösségi médiában, a templomban vagy akár egy nemzet egyenjogú tagjaként.
Miként értékelem, amit a másik mond, vagy azt, ahogyan cselekszik? Valójában hiszek e neki, hiszek-e, elfogadom-e a saját megérzéseimet, ha azok azt súgják ez rég nem a valóságot tükrözi, mert éppen valami mögöttes cél manipulálja annak tartalmát és annak a motivációját. A valóság pedig nem érdekli. Mennyire sajnáljuk, nem értjük ilyenkor a helyzetet, méltánytalannak is érezzük, talán kifogásokat, indokokat és okokat keresünk a „nemértem” dolgokra akár ha egy rossz hírt közölnek velünk, vagy rossz diagnózist kap valaki vagy egyszerűen csak az élet állít próbatételek sora elé.
 Oly sokszor mondunk rögtön véleményt, amikor valakit pellengérre állítanak, vagy éppen amikor kiderül róla, hogy beteg. Partvonalról ítélkezni, véleményt formálni a másik fél érzéseinek, véleményének ismerete nélkül féligazságot hoz, csúsztatásokat eredményez és hamis látszatot kelt, de éppen annak a félnek a gyávaságát is jelenti, aki félretéve a saját és a másik fél emberi méltóságát vagy ítélkezik, vagy izoláltságra ítéli a másikat.
Pedig ha már éppen Húsvét előtt az emberi méltóság tisztelet jegyében gondolkodunk, egyre erősebb bennünk az ordító vágy kimondani, hogy igenis küzdelmek árán is, de az önmagunk értékelése, a belső méltóság emeli fel a fejünket. Felemelt fejjel tisztábban látunk, sőt egymás szemébe is tudunk nézni.
A gyerekek tiszta lelke és olykor a felnőttek számára is őszinte reakciója mellbevágóan hiteles. No persze, mondhatják sokan, a mai gyerekek nem így gondolkodnak, ám a dolog örömteli és természetes „pikantériája” az, hogy de igen, nagyon is tudnak őszintén reagálni, szeretni, dicsérni, no és persze bántani, alázni is, merthogy az is őszinte. Honnan látják, mi viszi rá őket? Elgondolkodunk-e mi felnőttek, milyen mintát, példát mutatunk nekik, milyen környezetben nőnek fel, hagyjuk-e őket megélni a fájdalmaikat éppen úgy, mint az örömeiket. Miként vagyunk mellettük, amikor veszteség, szomorúság, csalódás éri őket. Mit tanítunk nekik azzal, amit szerte a világban látnak az egyéni és közösségi küzdelemről, a küzdelem mikéntjéről, a küzdeni önmagunkért és másokért, kiállni magunkért és másokért kérdéséről.
Megannyi rendezvény, cikkek sora, vagy közösségek, fiatalok, idősek körében szervezett programok sokszínűsége jelzi, hogy az élet mennyire sokszínű, sokrétű és ugyanakkor mennyire értékes. Mennyire mások vagyunk, mennyire másként tudunk egy-egy helyzetet megítélni. Tudunk e méltósággal viszonyulni a minket méltánytalanul támadókhoz. Megköszönni nekik, hogy tükröt mutatnak magukról egy manipulált világban, ahol az őszinte gondolatok, emberi kapcsolatok, a makulátlan életnek oly nagy értéke van. Megbocsátani magunknak a haragért, feloldozást találni.
A méltóság futófesztivál tizenegy éve a megtisztulásról is szól, arról, hogy mozogjunk együtt minden évben az élet méltóságáért, a pillanatok méltóságáért, amely mindannyiunkat megillett, egytől egyig; beteget és egészségest, magyart és más nemzetiségűt, szegényt és gazdagot, felettest és beosztottat. Más értelmet kapott az ötlet gondolatisága, mindegy, hogy milyen társadalmi közegből jön, mindegy, hogy milyen pártra szavaz, mindegy, hogy kit szeret, de az egyén méltósága, önmaga méltósága olyan érték, amely figyelmet érdemel.
Túl nagy jelentőséget és mondandót tulajdonítok a Méltóság futófesztiválnak? Talán…, de aki tud és akar olvasni a sorok között és így vagy úgy végigkísérte a programban résztvevő közel száz pedagógus és több százezer részvevő gyermek és szülő aktív bevonódását és az ennek kapcsán működő és tovagyűrűző transzferhatást, tudja ,hogy mennyit tanítanak őszinteségükkel a gyerekek a felnőtteknek, ha kinyitjuk a szemünket. 
Többünknek tanított valamit még ennek a tizenegy évnek számos gondolata; a megbocsátást, „a nem szabad haragot tartani, mi együtt sírunk, együtt nevetünk” gondolatát, amely a születéstől a halálig elkísérő, beépíthető jógyakorlatok a mindennapokra.

TOP