Méltósággal egymásért

Az élet megannyi pillanata gondolkodtatja el az embert, hogy az emberi méltóságért, az alanyi jogon mindenkit megillető emberi méltóságért teszünk-e nap, mint nap. Felemeljük-e szavunkat, kiállunk-e a másikért és kiállunk-e önmagunkért? No és ha igen, akkor hogyan tesszük ezt, ha bántás, vagy éppen nem tetsző viszonyulás ér bennünket születésünk pillanatától halálunk utolsó percéig.

Ki és mi tanít meg bennünket azokra az értékvonalakra, arra a sorvezetőre, amelyet ilyenkor oly jó lenne előkapni. Bizony megannyi helyzet adódik, amikor jótanácsként azt halljuk, „Állj ki önmagadért! Állj ki azért az ügyért, amit képviselsz! Állj ki a szeretteidért! Állj ki a szűkebb és tágabb közösséged tagjaiért!”

Újra feltehetjük a kérdés; hogyan, miként, kitől tanuljuk meg ezeket a helyzeteket kezelni egy nemzet egyenrangú tagjaiként az iskolában, az utcán, a családban, a munkahelyen, a közösségi médiában, a templomban, vagy akár mi nők, a szülőszobán. Miként értékelem, amit a másik mond, vagy inkább azt vegyem észre, ahogyan cselekszik? Valójában hiszek-e neki? Értem-e, elfogadom-e a saját megérzéseimet, ha azok azt súgják, ami történik, rég nem a valóságot tükrözi. Éppen valami mögöttes cél manipulálja annak tartalmát és adja annak motivációját. A valóság pedig nem érdekli.

Mennyire sajnáljuk, nem értjük ilyenkor a helyzetet, méltánytalannak is érezzük, talán kifogásokat, indokokat és okokat keresünk a „nemértem” dolgokra, akár ha egy rossz hírt közölnek velünk, vagy rossz diagnózist kap valaki vagy egyszerűen csak az élet állít próbatételek sora elé.

Oly sokszor mondunk rögtön véleményt, amikor valakit pellengérre állítanak, vagy éppen amikor kiderül róla, hogy beteg. Partvonalról ítélkezni, véleményt formálni a másik fél érzéseinek, véleményének ismerete nélkül féligazságot hoz, csúsztatásokat eredményez és hamis látszatot kelt, de éppen annak a félnek a gyávaságát is jelenti, aki félretéve a saját és a másik fél emberi méltóságát vagy ítélkezik, vagy izoláltságra ítéli a másikat.

Pedig az emberi méltóság tisztelet jegyében gondolkodunk, egyre erősebb bennünk az ordító vágy kimondani, hogy igenis küzdelmek árán is, de az önmagunk értékelése, a belső méltóságunk emeli fel a fejünket. Felemelt fejjel tisztábban látunk, sőt egymás szemébe is tudunk nézni.

Egyszer, egy általános iskolás kisfiú gondolt egy merészet.  Azt ajánlotta az életvégi emberi méltóság kapcsán zajló szemléletformáló program felnőtt (!) szervezőinek, hogy szervezzenek évente egy futófesztivált, egy olyan futást, amely más, mint a többi. Egy futást, ahol azt érezheti minden résztvevő, hogy együtt, egymásért futnak a megélt veszteségeik okán, az elkísérés, az elengedés, vagy éppen a megemlékezés zászlója alatt. Mindezt az őszinte szembenézés méltóságával, mosolyogva, jókedvvel

A gyerekek tiszta lelke és olykor a felnőttek számára meglepően őszinte reakciója, mellbevágóan hiteles. No persze - mondhatják sokan - a mai gyerekek nem így gondolkodnak! Ám a dolog örömteli és természetes „pikantériája” az, hogy de igen, nagyon is tudnak őszintén reagálni, sőt szeretni, dicsérni, no és persze bántani, alázni is, merthogy az is őszinte.

Elgondolkodunk-e mi felnőttek, milyen mintát, példát mutatunk nekik? Milyen világban, milyen viszonyulások közepette nőnek fel, hagyjuk-e őket megélni a fájdalmaikat éppen úgy, mint az örömeiket? Miként vagyunk mellettük, amikor veszteség, szomorúság, csalódás éri őket, Mit tanítunk nekik azzal, amit szerte a világban látnak az egyéni és közösségi küzdelemről, a küzdelem mikéntjéről, a küzdeni önmagunkért és másokért, kiállni magunkért és másokért kérdéséről?

Megannyi rendezvény, cikkek sora, vagy közösségek, fiatalok, idősek körében szervezett programok sokszínűsége jelzi, hogy az élet mennyire sokszínű, sokrétű és ugyanakkor mennyire értékes. Mennyire mások vagyunk, másként tudunk egy-egy helyzetet megítélni. Tudunk-e méltósággal viszonyulni a minket méltánytalanul támadókhoz? Megköszönni nekik, hogy tükröt mutatnak magukról egy manipulált világban, ahol az őszinte gondolatok, emberi kapcsolatok, a makulátlan életnek oly nagy értéke van. Megbocsátani magunknak a haragért, feloldozásra találni.

Egy emberi méltóságért szervezett futófesztivál ötlete a megtisztulásról is szól. Arról, hogy mozogjunk együtt minden évben az élet méltóságán túl, a pillanatok méltóságáért, amely mindannyiunkat alanyi jogon megillet; beteget és egészségest, magyart és más nemzetiségűt, szegényt és gazdagot, hatalmast és hatalom tagadót. Napjainkban más értelmet kapott az ötlet gondolatisága. Mindegy, hogy milyen társadalmi közegből jön, mindegy, hogy milyen pártra szavaz, mindegy, hogy kit szeret, de az egyén méltósága, önmaga méltósága olyan érték, amely figyelmet érdemel.

Túl nagy jelentőséget és mondandót tulajdonítok egy futófesztivál ötletének? Talán. Mégis, aki tud és akar olvasni a sorok között és ismeri egy-egy esemény transzferhatását, tudja, hol keresse az origót. Ha kinyitjuk a szemünket, lelkünket, észrevesszük. hogy mennyit tanítanak a gyerekek a felnőtteknek akár egy-egy gondolattal, ötlettel. És ad talán még valamit a nyitott lelkűeknek; a megbocsátást, „a nem szabad haragot tartani, mi együtt sírunk, együtt nevetünk” gondolatát, amely a születéstől a halálig elkísérő, bátorító, erősítő és beépíthető „jógyakorlatok”.