A hirtelen jött napfény és a napsugár melege oly jólesik az arcnak és persze a lelkünknek is. A Felmelegít, feltölt, no és persze megvilágítja, kiemeli az arc megannyi jellegzetes karaktereit; a szeplőket éppúgy, mint a ráncokat, a foltokat. tavaszi napsütés megannyi jótékony hatása mellet idén adott még valamit. De mit számít ez most?! A napfény ereje arra késztet, hogy becsukjam a szemem, arcom a nap felé fordítsam és azt érzem, megszűnik a világ. Bár beszűrődik a környezet zaja, mégis valamiféle történet pereg előttem. Nem akarom tudni, hogy a képzeletem szüli-e vagy éppen egy mellettem lévő asztalnál meséli egy külföldi fiatalember. Na, de mindegy is. Azt veszem csak észre magamon, hogy a történet megelevenedik előttem, csodálkozok, értetlenkedek, mosolygok és sosem hordott kalapomat emelem a történet szereplői előtt.
Valahol Európában egy edzőteremben gondoltak egy nagyot és azt találták ki,
hogy egy éven át ingyenesen látogathatja és használhatja az edzőtermet és a
fitnessgépeket minden környékbeli kendőt vagy csadort viselő muzulmán nő,
azért, hogy érzékenyítve a társadalmat és segítve őket, rávegyék a mozgásra a
megannyi kötöttség miatt korlátozott nőket, édesanyákat. Érzem, ahogyan a
szemöldökömet ráncolom. Na, de hogy is van ez? Ez nem valamiféle
diszkrimináció? Ez nem valamiféle kompenzáció? De miért is nem jár ez a
kedvezmény mindenkinek? Ja, hogy indulatokat kelthet sokak lelkében. Valami
átszövi a spontán jött gondolataimat, mégpedig a rácsodálkozás, hogy az
integrációnak milyen egyszerű, ám mégis kreatív útjai léteznek, a kultúrákból,
vallásokból adódó korlátok, hogy közelíthetőek vagy éppen bonthatóak le?
A terembe érkező hölgyek hétről hétre elkezdtek élni a kedvezménnyel,
no nem nagy létszámban, mégis lelkesen. Talán legbátrabbak, akik mertek
belevágni. A férjeik egy része minden alkalommal elkísérte feleségeiket és meg
is várták őket.
Az edzések alatt az átlátszó üveg felületeket újságpapírral fedték le,
amely kettős célt szolgált. Az egyik a takarást, hiszen az ő vallásuk szerint
nem lehet és nem ildomos nyilvánosan aktív tevékenység végzése közben
mutatkozniuk, a másik egy praktikus cél; edzés során az ellipszis, vagy futópad
használata közben a híreket is el tudják olvasni. Az edzéseket csak nők
tarthatták, férfiakkal ilyen módon, egy teremben sem érintkezhettek. Még egy
érdekesség övezte a tréningjeiket, mégpedig a viselet. A kendő, amelyet
bármennyire is megizzadtak magukon hagytak, fejüket is fedve tartotta bármilyen
izzasztó is volt egy edzés.
Pár hónap (!) után, a terem vezetője megkérdezte a résztvevő hölgyek
csapatát, hogy érzik magukat, jól esik-e nekik a torna. A válasz kifejezetten
pozitív volt, ám ekkor egy meglepő kéréssel állt elő; megkérte a férjeket, hogy
ne várakozzanak feleségeikre az edzés ideje alatt, bízzanak meg bennük,
láthatják, hogy minden rendben van. Sok reményt nem fűzött a sikerhez, de
remélte, hátha elültet valamit a férjek fejében, remélte, hogy a férjekhez
intézett kéréssel egy apró lépéssel segítheti az érintett hölgyeket, hogy saját
jogon dönthessenek arról, hogy miként töltik „énidejüket” és ki tudnak-e állni
saját magukért. A szókimondó tréner másik kérése az volt, hogy a kendő
viseletét edzés alatt mellőzzék. Merész kérés, kockázatos kérés, mégsem érezték
bántónak. Legalábbis ezek a török hölgyek nem. A hét hölgyből öt úgy
döntött, megfogadja az edző javaslatát és bizony szabad, fedetlen fejjel végzi
tovább az edzéseket. A másik két hölgy nem vállalta, nem tudta felvállalni ezt,
mindenféle rosszallás és harag nélkül mégis úgy döntött, hogy akkor nem jár
tovább az edzőterembe.
A következő alkalommal legnagyobb meglepetésére a szűk ötfős csoport férjek
nélkül érkezett és senki nem kérdezett semmit a másiktól. Akkor sem
hangzott el semmilyen kérdés, amikor a terembe betegsége miatt nem a már
megszokott tréner hölgy lépett, hanem egy magas, izmos fiatalember. A hölgyek
ugyanúgy végezték az egyórás edzést, arról persze nem esett szó, hogy otthon
ki, hogyan meccselte le a történteket, férjeik megosztották-e feleségeikkel a
feltett kérés mibenlétét. Elgondolkodtató, milyen bátorság kellett ahhoz, hogy
elkezdjenek edzésre járni, hogy férjeik megfogadva a kérést, nem kísérték el
feleségeiket többé, hogy nagyobb szabadságot engednek számukra a
mindennapokban. Igen, bátorság, de egyben elfogadás is és egymás értékrendjének
tiszteletben tartása is. Egy-egy vallás, egy-egy kultúra annyi szokást, annyi
konvenciót hordoz magában, amely köt, megköt, gúzsba köt olykor, de tartást ad,
irányt mutat, hittel teli mindennapokat. Néhány héttel később a klubban
meghirdettek egy állást, amelyre az edzőterem akciója apropóján
aktivizálódó hölgy jelentkezett. Valódi integráció, bevonás, és bevonódás,
közösségépítés egyszerű, ám nagyszerű módszere indított el valami folyamatot,
amely hatása tovább gyűrűzött. Hogy ezt ki hogyan ítéli meg? Kinek mit mond valójában
és mit jelent a fenti megtörtént eset, azt, ki-ki döntse el maga. Az együttélésnek
különböző szintje és minősége létezik, amely „formálása”, megélése rajtunk is
múlik.
A szemem még mindig csukva van, nincs kedvem kinyitni és bár a történet
tovább pereg belül, jó lenne még benne maradni. Látni, hogyan alakul a viszony
az edzőteremben és azon kívül a családjukban, hogy miként tudják az életben más
területen is saját álláspontjukat megvédeni. Hogy miként reagált a környezetük?
Álmodni, hogy ez nem is olyan bonyolult, hogy lehet megvédeni, megérteni és
elfogadni egymást? Lehet újszerű, életszerű megoldásokat találni… Legalábbis
meg kell próbálni. Mert levetkőzni nem is oly egyszerű néha, legyen szó egy
ruhadarabról, vagy egy szokásról, legalább annyira nehezített pálya, mint egy
új rendszerben, új dolgokhoz alkalmazkodni, és ugye igaz a mondás, hogy mindig
kettőn áll a vásár.