Szem-lélek-formálás

A hirtelen jött napfény és a napsugár melege oly jólesik az arcnak és persze a lelkünknek is. A tavaszi napsütés megannyi jótékony hatása mellet idén adott még valamit.

Tudom, tudom, felmelegít, feltölt, no és persze megvilágítja, kiemeli az arc megannyi jellegzetes karaktereit; a szeplőket éppúgy, mint a ráncokat, a foltokat. De mit számít ez most. A napfény ereje arra késztet, hogy becsukjam a szemem, arcom a nap felé fordítom és megszűnik a világ. Bár beszűrődik a környezet zaja, mégis valamiféle történet pereg előttem. Nem akarom tudni, hogy a képzeletem szüli-e vagy éppen egy mellettem lévő asztalnál meséli egy külföldi fiatalember. Azt veszem csak észre magamon, hogy a történet megelevenedik előttem, csodálkozok, értetlenkedek, mosolygok és sosem hordott kalapomat emelem a történet szereplői előtt. 

Valahol Európában egy edzőteremben gondoltak egy nagyot és azt találták ki, hogy egy éven át ingyenesen látogathatja és használhatja az edzőtermet és a fitnessgépeket minden környékbeli kendőt vagy csadort viselő muzulmán nő, azért, hogy érzékenyítve a társadalmat és segítve őket, rávegyék a mozgásra a megannyi kötöttség miatt korlátozott nőket, édesanyákat. Érzem, ahogyan a szemöldökömet ráncolom. Na, de hogy is van ez? Ez nem valamiféle diszkrimináció? Ez nem valamiféle kompenzáció? De miért is nem jár ez a kedvezmény mindenkinek? Ja, hogy indulatokat kelthet sokak lelkében. Valami átszövi a spontán jött gondolataimat, mégpedig a rácsodálkozás, hogy az integrációnak milyen egyszerű, ám mégis kreatív útjai léteznek, a kultúrákból, vallásokból adódó korlátok, hogy közelíthetőek vagy éppen bonthatóak le?

 A terembe érkező hölgyek hétről hétre elkezdtek élni a kedvezménnyel, no nem nagy létszámban, mégis lelkesen. Talán legbátrabbak, akik mertek belevágni. A férjeik egy része minden alkalommal elkísérte feleségeiket és meg is várták őket.

Az edzések alatt az átlátszó üveg felületeket újságpapírral fedték le, amely kettős célt szolgált. Az egyik a takarást, hiszen az ő vallásuk szerint nem lehet és nem ildomos nyilvánosan aktív tevékenység végzése közben mutatkozniuk, a másik egy praktikus cél; edzés során az ellipszis, vagy futópad használata közben a híreket is el tudják olvasni. Az edzéseket csak nők tarthatták, férfiakkal ilyen módon, egy teremben sem érintkezhettek. Még egy érdekesség övezte a tréningjeiket, mégpedig a viselet. A kendő, amelyet bármennyire is megizzadtak magukon hagytak, fejüket is fedve tartotta bármilyen izzasztó is volt egy edzés.

Pár hónap (!) után után, a terem vezetője megkérdezte a résztvevő hölgyek csapatát, hogy érzik magukat, jól esik-e nekik a torna. A válasz kifejezetten pozitív volt, ám ekkor egy meglepő kéréssel állt elő; megkérte a férjeket, hogy ne várakozzanak feleségeikre az edzés ideje alatt, bízzanak meg bennük, láthatják, hogy minden rendben van. Sok reményt nem fűzött a sikerhez, de remélte, hátha elültet valamit a férjek fejében, remélte, hogy a férjekhez intézett kéréssel egy apró lépéssel segítheti az érintett hölgyeket, hogy saját jogon dönthessenek arról, hogy miként töltik „énidejüket” és ki tudnak-e állni saját magukért. A szókimondó tréner másik kérése az volt, hogy a kendő viseletét edzés alatt mellőzzék. Merész kérés, kockázatos kérés, mégsem érezték bántónak. Legalábbis ezek a török hölgyek nem. A hét hölgyből öt úgy döntött, megfogadja az edző javaslatát és bizony szabad, fedetlen fejjel végzi tovább az edzéseket. A másik két hölgy nem vállalta, nem tudta felvállalni ezt, mindenféle rosszallás és harag nélkül mégis úgy döntött, hogy akkor nem jár tovább az edzőterembe.

A következő alkalommal legnagyobb meglepetésére a szűk ötfős csoport férjek nélkül érkezett és senki nem kérdezett semmit a másiktól. Akkor sem hangzott el semmilyen kérdés, amikor a terembe betegsége miatt nem a már megszokott tréner hölgy lépett, hanem egy magas, izmos fiatalember. A hölgyek ugyanúgy végezték az egyórás edzést, arról persze nem esett szó, hogy otthon ki, hogyan meccselte le a történteket, férjeik megosztották-e feleségeikkel a feltett kérés mibenlétét. Elgondolkodtató, milyen bátorság kellett ahhoz, hogy elkezdjenek edzésre járni, hogy férjeik megfogadva a kérést, nem kísérték el feleségeiket többé, hogy nagyobb szabadságot engednek számukra a mindennapokban. Igen, bátorság, de egyben elfogadás is és egymás értékrendjének tiszteletben tartása is. Egy-egy vallás, egy-egy kultúra annyi szokást, annyi konvenciót hordoz magában, amely köt, megköt, gúzsba köt olykor, de tartást ad, irányt mutat, hittel teli mindennapokat. Néhány héttel később a klubban meghirdettek egy állást, amelyre az edzőterem akciója apropóján aktivizálódó hölgy jelentkezett. Valódi integráció, bevonás, és bevonódás, közösségépítés egyszerű, ám nagyszerű módszere indított el valami folyamatot, amely hatása tovább gyűrűzött. Hogy ezt ki hogyan ítéli meg? Kinek valójában mit mond és mit jelent a fenti megtörtént eset, az ki-ki döntse el maga. Az együttélésnek különböző szintjei és minősége létezik, amely formálása, megélése rajtunk is múlik.

A szemem még mindig csukva van, nincs kedvem kinyitni és bár a történet tovább pereg belül, jó lenne még benne maradni. Látni, hogyan alakul a viszony az edzőteremben és azon kívül a családjukban, hogy miként tudják az életben más területen is saját álláspontjukat megvédeni. Hogy miként reagált a környezetük. Álmodni, hogy ez nem is olyan bonyolult, hogy lehet megvédeni, megérteni és elfogadni egymást. Hogy lehet újszerű, életszerű megoldásokat találni… Legalábbis meg kell próbálni. Mert levetkőzni nem is oly egyszerű néha, legyen szó egy ruhadarabról, vagy egy szokásról, legalább annyira nehezített pálya, mint egy új rendszerben, új dolgokhoz alkalmazkodni, és ugye igaz a mondás, hogy mindig kettőn áll a vásár.