Legyél önmagad, avagy a kapcsolatlan kapcsolatnak is van ereje


Anyám kezét nézem. A kezét, amely ma már nem tud simogatni, nem tud ölelni, mégis az övé és kicsit az enyém is. Az enyém? Igen, kezének mozdulata, érintésének emléke az enyém. Minden évben egy bizonyos napon különös érzés kerít hatalmába. Ahogy telnek az évek, egyre inkább tudom, hogy minden érintésének ereje, minden mozdulatának, szavának, tekintetének értelme volt. Hálát és köszönetet érzek minden születésnapom alkalmával, hogy életet adott és ma már mozdulatlan kezével tanított, kezei között tartott. De mi is ez a hála valójában, félre tudjuk-e tenni a túlélésünk okán oly kénytelenül erősödő egónkat, a környezetünk elvárásait és valóban kimondani, elfogadni, megbocsátani, megengedni és elengedni egy-egy érzést. 
Nyáron születtem, igen nyáron szült anyám, amiért – magam sem tudom az okát és talán semmi jelentősége nincs - mindig hálás voltam neki. Szeretem a nyarat, mindig büszke voltam arra, hogy augusztusi vagyok.
Tele megannyi izgalommal, szeretettel várta édesapámmal, hogy anyává válhasson, épp annyira amennyire minden édesanya – igen, minden édesanya - várja kisbabája megszületését, hiszen régóta tudjuk, hogy a ”szeretet az szeretet” bármilyen nyelven is, nem kell hozzá semmilyen innivaló sem.
Mai fejjel tudom, hogy végzett gyermekorvosként ez a várakozás tele volt mérhetetlen aggódással, aggodalommal, sok-sok félelemmel, amely forrása a szeretet általi vágyakozás valami ismeretlen dolog után. A születés misztériuma, amely kapcsán a küzdelmet és a terhet az édesanya és a magzat talán tudat alatt is együtt viselik. Azt, hogy hogyan kell küzdelmeket megvívni, a terheket viselni már születésünk pillanatában megtapasztaljuk, noha erről szóló emlékeinket jó mélyen elraktározzuk. Aztán persze rajtunk múlik, hogyan sáfárkodunk ezzel az élménnyel.
Minden születés persze egy saját történet, egy saját élmény, jó vagy rossz, kellemes vagy éppen fájdalmas egyaránt, az anya és gyermeke közös „projekt élménye”. Talán mi édesanyák kisajátítjuk ezt az élményt, ezt az együttműködést magunknak, noha valami olyan történik, amelyről csak később tudjuk meg, hogy valójában a születendő gyermek saját küzdelme, az édesanyák csak segítői, közvetítői ennek a beteljesülésnek. A szülés, a születés során az édesapák sokszor érezhetik cserepadon magukat, akiktől a szeretett nőt egy időre kölcsönkéri egy pici jövevény. Kispadon ülni, vagy éppen a nézőtéren szurkolni épp annyira része ennek a csodának, mint ahogyan egy sport meccsen a szurkolók és a csapattársak megélik ezt. A sörözés természetesen megérdemelt jutalom.
Elfogadtam ma már, hogy válasz nélkül tudunk beszélgetni vele, kapcsolatlan kapcsolatként mégis próbáljuk megérteni, hogy mit érez, mit gondol. Az élet hoz néha váratlan helyzeteket, amikor során különös értelmet nyer egy-egy mozdulat, szó vagy tekintet.
Idén ötven éve, hogy összeházasodtak apámmal és idén ősszel veheti át arany diplomáját gyermekorvosként. Gyermekként, amikor megkérdezték, hogy mióta házasok a szüleim, úgy számoltam, hogy éppen melyik házassági évfordulójukat ünneplik, hogy a saját koromhoz hozzáadtam egyet. Nem nagy mutatvány, tudom, nem igényel nagy matematikai tudást. Valóban nem. Mégis ez az egyszerű összeadás idén különös alkalmat ad arra, hogy végigfusson rajtam az értéke és talán négy gyermek édesanyjaként annak az üzenete is, amit kaptam általa.
„Mindig maradj önmagad, legyél önmagad, nem kell mindig harcolni, mi így szeretünk téged!” Édesanyám és apám tanításai közül talán ez vésődött belém leginkább. Sokszor vágott arcon és okozott kudarcot, majd egy másik alkalommal töltött el örömmel és elégedettséggel, amikor megszólalt a vészcsengő.; „Maradj önmagad, találj vissza önmagadhoz!’
Az élet nagy játszóterén lenni és maradni ugyanolyan nagy küzdelem, ahogyan a születés maga. Megannyi helyről próbálják megmondani, hogy mitől jó ember, anya, vagy apa valaki, vagy éppen az illető szerethető-e vagy sem, ki által és hogyan.
És persze kereshetjük a béke szigetét egy életen át, végiglátogatva olyan helyeket, ahol megannyi színpadon különféle műfajok csábítanak el. A valódi belső béke, öröm és szabadság a valahol abban a fejlődésünkben rejlik, amelyhez az első lépést édesanyánk adja, azzal, hogy életet ajándékoz nekünk.

TOP