Anyám kezét nézem. A
kezét, amely ma már nem tud simogatni, nem tud ölelni, mégis az övé és kicsit
az enyém is. Az enyém? Igen, kezének mozdulata, érintésének emléke az enyém.
Minden évben egy bizonyos napon különös érzés kerít hatalmába. Ahogy telnek az
évek, egyre inkább tudom, hogy minden érintésének ereje, minden mozdulatának,
szavának, tekintetének értelme volt. Hálát és köszönetet érzek minden
születésnapom alkalmával, hogy életet adott és ma már mozdulatlan kezével
tanított, kezei között tartott. De mi is ez a hála valójában, félre tudjuk-e
tenni a túlélésünk okán oly kénytelenül erősödő egónkat, a környezetünk
elvárásait és valóban kimondani, elfogadni, megbocsátani, megengedni és
elengedni egy-egy érzést.
Nyáron születtem,
igen nyáron szült édesanyám, amiért – magam sem tudom az okát és talán semmi
jelentősége nincs - mindig hálás voltam neki. Szeretem a nyarat, mindig büszke
voltam arra, hogy márpedig én augusztusi vagyok.
Tele megannyi
izgalommal, szeretettel várta édesapámmal, hogy anyává válhasson, épp annyira
amennyire minden édesanya – igen, minden édesanya – várja kisbabája megszületését, hiszen régóta
tudjuk, hogy a ”szeretet az szeretet” bármilyen nyelven is.
Mai fejjel tudom,
hogy végzett gyermekorvosként ez a várakozás tele volt mérhetetlen aggódással,
aggodalommal, sok-sok félelemmel, amely forrása a szeretet általi vágyakozás
valami ismeretlen dolog után. A születés misztériuma, amely kapcsán a küzdelmet
és a terhet az édesanya és a magzat talán tudat alatt is együtt viselik. Azt,
hogy hogyan kell küzdelmeket megvívni, a terheket viselni már születésünk
pillanatában megtapasztaljuk, noha erről szóló emlékeinket jó mélyen
elraktározzuk. Aztán persze rajtunk múlik, hogyan sáfárkodunk ezzel az
élménnyel.
Minden születés
persze egy saját történet, egy saját élmény, jó vagy rossz, kellemes vagy éppen
fájdalmas egyaránt, az anya és gyermeke közös „projekt élménye”. Talán mi
édesanyák kisajátítjuk ezt az élményt, ezt az együttműködést magunknak, noha
valami olyan történik, amelyről csak később tudjuk meg, hogy valójában a
születendő gyermek saját küzdelme, az édesanyák csak segítői, közvetítői ennek
a beteljesülésnek. A szülés, a születés során az édesapák sokszor érezhetik
cserepadon magukat, akiktől a szeretett nőt egy időre kölcsönkéri egy pici
jövevény. Kispadon ülni, vagy éppen a nézőtéren szurkolni épp annyira része
ennek a csodának, mint ahogyan egy sport meccsen a szurkolók és a csapattársak
megélik ezt. A sörözés természetesen megérdemelt jutalom.
Elfogadtam ma már,
hogy válasz nélkül tudunk beszélgetni vele, kapcsolatlan kapcsolatként mégis
próbáljuk megérteni, hogy mit érez, mit gondol. Az élet hoz néha váratlan
helyzeteket, amely során különös értelmet nyer egy-egy mozdulat, szó vagy
tekintet.
Idén ötven éve, hogy
összeházasodtak apámmal és idén ősszel veheti át arany diplomáját
gyermekorvosként. Gyermekként, amikor megkérdezték, hogy mióta házasok a
szüleim, úgy számoltam, hogy éppen melyik házassági évfordulójukat ünneplik,
hogy a saját koromhoz hozzáadtam egyet. Nem nagy mutatvány, tudom, nem igényel
nagy matematikai tudást. Valóban nem. Mégis ez az egyszerű összeadás idén
különös alkalmat ad arra, hogy végig fusson rajtam az értéke és talán négy
gyermek édesanyjaként annak az üzenete is, amit kaptam általa.
„Mindig maradj
önmagad, legyél önmagad, nem kell mindig harcolni, mi így szeretünk téged!”
Édesanyám és apám tanításai közül talán ez vésődött belém leginkább. Sokszor
vágott arcon és okozott kudarcot, majd egy másik alkalommal töltött el örömmel
és elégedettséggel, amikor megszólalt a vészcsengő.; „Maradj önmagad, találj vissza
önmagadhoz!’
Az élet nagy
játszóterén lenni és maradni ugyanolyan nagy küzdelem, ahogyan a születés maga.
Megannyi helyről próbálják megmondani, hogy mitől jó ember, anya, vagy apa
valaki, vagy éppen az illető szerethető-e vagy sem, ki által és hogyan.