Sötétségben a fény, avagy egy cukkini története

Csábítóan nézett rám a minap a hűtőszekrény alsó fiókjában található hatalmas cukkini, amelyet egy kedves ismerősöm hozott azzal a felkiáltással: ”Ugye szeretitek, nekem annyi van belőle a kertben.”

„Igen, nagyon.”- mondtam és már forgattam is magamban, hogy az internet böngészőiben oly gyakran felbukkanó receptáradatból éppen a cukkini fasírthoz vagy valamely különleges recept alapján elkészített cukkini felfújthoz lenne inkább kedvem. A döntés hamar megszületett, maradtam a jól bevált rántott cukkininél. El is kezdtem az előkészületeket, a panírozáshoz szükséges „bemosakodás” után voltam éppen, – kötény, gyűrűk le, tányérokat elő – kiderült, hogy nincs csak egy tojás itthon, ami ugye vajmi kevés egy ekkora gyönyörű darabhoz.

A szomszédság nagyszerű dolog és bizony a kisbolt helyett néha gyorsabb és praktikusabb is. Gyakran barterezünk „alapanyagért kész kaját” felkiáltással. Így történt ez most is. Kedvenc szomszédaimhoz, a kötényt magamon hagyva szaladtam át, nyilván a gyorssegítség reményében, minimum egy tojással biztosan ki tudnak segíteni.

Kicsit mókásan éreztem magam az angyalkás kötényben, még kicsit lisztes kézzel, na, de sebaj, gondoltam pár perc az egész, ezért kár lenne kimosakodnom. Lendülettel közelítettem kedvenc szomszédunk nappalijához a már megszokott titkos hátsó átjárónkon, amikor betoppanva vendégseregbe szaladtam bele. Angyalkás kötényben, igen lisztes kézzel és kényszeredett mosollyal. Nagy meglepetésemre senki sem csodálkozott, sőt nagyon megörültek és a kötényemet kezdték el dicsérni. Hollandiában élő barátok tették tiszteletüket, meglepő tojás igényemmel éppen a kávézásuk meghitt hangulatát zavarhattam meg.

Némi tétovázás és az udvarias „Jajj, de örülök, de jó látni benneteket! Nem, nem tudok most maradni!” mondat után, előrukkoltam, hogy bizony én csak egy tojásért jöttem. A Hollandiában élő magyar hölgy nevetve felkiáltott ”Jajj, hát ez nagyon édes! Nálunk úgy kezdődik egy recept, hogy Menj át a szomszédba és kérj kölcsön egy tojást!” Azt hittem, hogy viccelődik, de a holland férj – némi magyar nyelvtudással – bőszen bólogatott.

A cukkini persze mégiscsak várhat egy kicsit. - gondoltam. Valamiért jó volt hallgatni őket. Egy hónap erdélyi látogatás után, milyen festmények születtek, mennyire szeretik Magyarországot és milyen jó dolog néha a közösségi média, mert így legalább tudják követni ki mit, csinál (itt persze nyithatunk egy újabb topikot arról, hogy léteznek az információ átadásának más műfajai is.

 Éppen indulófélben voltam, amikor arról kezdett mesélni a hölgy, hogy Hágában milyen önkéntes, misszionáriusi feladatot lát el. Bizony azt hittem elsőre, hogy nem jól hallok.

Örömlányokkal dolgozik együtt… mondta. Na, ez roppant érdekes. Segíti őket a hitüket megtalálni, vagy éppen abban megerősödni. Szép dolog, hasznos dolog, de hogy is van ez most akkor.

„A legnagyobb sötétségben lehet a fényt megtalálni!” folytatta .. „és sötétség az bizony van.” Oly természetesen, oly szeretettel és örömmel beszélt arról a munkáról, amelyet egy kéjvágyakat és testi örömöket keresőket kiszolgáló hölgyek körében végez, hogy a két kölcsönkért tojással a kezemmel nem tudtam elindulni. Érdekelt. Hogyne érdekelt volna. Faggattam hát…

Egyre másra mesélte a sikerélményeit, a közös imádságokat, a megvilágosodást, és annak élményét, hogy bizony hasznosnak érzi azt, amit csinál önkéntesként. Az egyik történet különösen szíven ütött. Sokszor olvasunk érdekes és elgondolkodtató történeteket, amelyeket hiszünk is meg nem is. Hallunk apróságnak tűnő dolgokat, amelyeket felfújva tálal a média. Megannyi előítélet övez olykor egyszerű emberi cselekedeteket.

Na, de ki gondolná, hogy egy örömlány szolgáltatásait igénybe vevő „kliens” a depresszió egyik fázisában, a lánnyal való együttlét közben elmondja, hogy öngyilkosságra készül, nem bírja tovább, nem akar tovább élni. A lány együttlétük után nem engedte el a vendéget, kérte hallgassa őt meg. Mesélni kezdett arról a hitről, amely belülről fakad, arról az kincsről, amelyet úgy hívnak élet. Majd elmesélte az ő saját történetét, hogy került ő ide, miért éli így az életét és milyen belső harc nap, mint nap számára a „munkája”. Igék sora villant fel előtte és a közös imádkozások megtisztító hangulata. Nem gondolt a lány semmit, nem remélt semmit, de bátorságot merítve elmondta, amit gondol. Úgy érezte, ha a férfi ezt tervezi, hát bizony az az ő dolga, mégis valami pici szikra motoszkált benne.

A férfit nem látta többé. Hónapokkal később a piacon, amikor a zöldségeket válogatta, valaki megkopogtatta a hátát. Az a férfi volt, aki hónapokkal azelőtt megosztotta vele, mit érez, mit tervez.

A lány nem kérdezett semmit, mert nem volt semmi értelme. A köszönéskor egymás tekintetében benne volt minden, a rácsodálkozás, a hála, a köszönet és maga az élet… Mert bizony a sötétben mutatkozik meg leginkább a fény. A fény, amely olykor nem old meg semmit, csak utat mutat…

Furcsa hangulatban sültek a cukkinik, ez alkalommal különösen finomak lettek. Amikor pár darabot átvittem kóstolóba és szomszédasszonyom megköszönte, nem tudtam mást mondani, mint azt, hogy én köszönöm.