Ragaszkodás


Ritkán utazom taxival. Magam sem tudom, hogy miért, hiszen, amikor úgy hozza a helyzet kifejezetten élvezem. Rábízni valaki idegenre magam, megbízni benne, hogy a legjobb úton visz el A-ból B-be talán nem is gondoljuk milyen felelősség és bizalom is egyszerre.
A taxis társadalom” nagyhatalom”, nagyszerű érdekérvényesítő ereje mellett valódi információs központ, hírszerző és hírvivő egyszerre. A sofőr személyiségétől, a pillanatnyi hangulatunktól vagy éppen a nem elhanyagolható üvegen túli helyzettől, a közlekedéstől függően lehet kellemes vagy éppen kellemetlen élményünk persze. Sok előítélet mellett mindannyiunknak van jó néhány sztorija a „de kedves” től a „de szemét” fokozatig. Na persze az utasok is megérik a pénzüket néha.
A minap egy találkozóra sietve taxit hívtam. Gondoltam, éppen időben vagyok, mindennel elkészültem, már csak a cipőmet kell felvennem. Papírok, pénztárca, lakáskulcs, no és papírzsebkendő (anyukám szerint „Papír zsebkendő mindig legyen nálad!” - mondata most is bevillant) nálam. Indulásra készen. Hallottam, ahogy megáll a taxi a házunk előtt. Ebben a pillanatban a kedvenc három egymásra függesztett bizsu gyöngyből álló nyakláncom megadta magát. Egymásba kulcsolódó karikái elengedték egymást. Ott álltam ready-steady-go állapotában és dühösen. Ez a kedvencem, de ma este én ezt szeretném felvenni. Éreztem, ahogy nem akarok hirtelen józanul gondolkodni. Logikus lett volna rögtön egy másikat keresni és majd ha hazajövök megszerelni a szétesett darabokat.
Na, de a ragaszkodás és olykor persze a makacsság is nagy Úr! Mi mást is tehettem volna(!), elkezdtem szerelni. „Nem tart ez sokáig… !” gondoltam, az autó tud addig várni. Magam sem vettem észre, hogy már közel tíz perce próbáltam összeilleszteni, ami még pár perce együtt volt, de az utolsó pillanatban mindig szétcsúszott. „ Egy szorítófogó milyen jó lenne!” futott át az agyamon, de ezzel egyidejűleg az is, hogy mennem kellene.
Stratégiát váltva, meguntam felkaptam egy másik fülbevalót, belátva, hogy ebből csere lesz és sietve elindultam kifelé. A szétesett fülbevaló a kezemben, mondván van még idő a taxiban megszerelni. Valamiért nem akartam feladni!
A taxis szótlan volt, udvariasan elnézést kértem tőle, nem akartam magyarázkodni, sokkal bosszúsabb voltam a helyzet miatt. „Pedig ez csak egy fülbevaló… és akkor mi van, ha szétesett.” – nyugtatgattam magam egy nagyszerű ismerősöm mondatával. „Igen, ez csak egy….”
Ahogy haladtunk a cím felé beszélgetni kezdtünk. Milyen a forgalom, éjszakás vagy inkább csak nappal van kint, hogy érzi magát. Belemelegedve a mindennapok témáiba (volt bőven), minden bátorságomat elővéve kirukkoltam azzal, miért is jöttem ki picit később. Részletesen elmeséltem, miért is szeretem ezt a fülbevalómat annyira, milyen régóta megvan, hogyan esett szét és csak egy pici lépés kellene még, hogy össze tudjam rakni. Megemlítettem, hogy apukámmal nagyon sokat szereltünk együtt és tudom, hogy egy szorítófogó segített volna, de persze azzal már nem akartam az időt húzni.
A taxis rezzenéstelen arccal megkérdezte, hogy itt van e velem most a fülbevaló. Mondtam, hogy persze, elhoztam, most is azt illesztgetem, de hát ezek a fránya utak, no és a kanyarok sem rázzák a helyére a két kis karikát.
A következő pillanatban egy buszmegállóöbölben álltunk. A taxis hátrafordult, elkérte a fülbevalót, megnézte, jó alaposan…. Majd lenyitotta a kesztyűtartóját. Na, egy pillanatra gondolkodtam, mi jön most. Olyan dolog történt, amire nem számítottam és persze azok után főleg meglepett, hogy megvárakoztattam egy picit és elég visszafogott volt a hangulat – noha tudom, hogy ez benne van a pakliban, na de mégis.
A kesztyűtartóból elővett egy szorítófogót és egy percen belül a kezemben volt az összeszerelt fülbevaló. Nem tudtam megszólalni, csak néztem, valami nagyon jól eső érzéssel ott belül. Meglepődött, kicsit lefagyott, örömteli állapotban, mint egy kisgyerek fülig mosollyal ki tudja hányszor ismételgettem, hogy köszönöm, köszönöm, köszönöm. Nem is tudom, mit mondhatnék még! „Semmit” –mondta hátrafordulva. „Örülök, hogy segíthettem!”-hangzott a válasz.
A találkozóra berobbantam valami könnyű, felszabadult boldogság érzéssel. No nem pusztán amiatt, hogy a kedvenc fülbevalóm megmenekült, hanem amiatt, hogy egy-egy emberi gesztus, a figyelem, az önzetlenség milyen fontos, felszabadító erővel bír. Azon pedig azóta is gondolkodom, hogy mi minden lehet még abban a kesztyűtartóban.

TOP