Beutaló az életünkbe!

Várakozni olykor érdekes, elgondolkodtató, olykor hasznos, olykor pedig kifejezetten unalmas cselekvés. No persze, ez csak rajtunk múlik! Mindenképp megállásra készteti az embert, vagy éppen ülésre vagy megtorpanásra. A helyzet adja, hogy van-e időnk a nézelődésre, a figyelemre, a megfigyelésre, vagy éppen elgondolkodni és rendezni gondolatainkat vagy megtisztítani fejünket a kavargó érzésektől. Na, jó, persze, ha ez több órán át tart, elszakadhat a cérna és az unalom síkján a türelmetlenségből adódóan az indulat is utat törhet magának.

Na, de vissza a várakozás adta aranypercekhez! Mert ugye ilyenkor az időnek a tartalma a fontos, nem is feltétlenül a hossza! Megvásárolt idő ez, a tudatalattink is jelzi, hogy itt a töltődés ideje.

Bevillan egy közelmúltban megélt élményem, amikor egy repülőjáratra várakozva, a kávémat kortyolgattam és néztem ki a fejemből. Örültem és elidőztem ebben a jól eső rám zuhant pár percnek, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy alacsony termetű, távolkeleti középkorú hölgy tétován, tanácstalanul megszólítja a légitársaság alkalmazottját. Tört angolsággal beszélt, a pult mögött ülő hölgy láthatóan mással volt éppen elfoglalva és rátekintve az utas jegyére, csak az hajtogatta, hogy “Önnek egy másik város, másik repülőterén kellene lennie. Ön másik gépre szállt fel! Mit keres ön itt? “Majd segítséget hívott telefonon. A helyzet egyelőre érthetetlen volt.(magam is elgondolkodtam, hogyan is történhet ma ilyen a nagy biztonsági (!) ellenőrzések mellett.)

Pár percen belül érkezett egy úr, aki higgadtan, udvariasan elkezdte kibogozni a szálakat. A hölgynek a világ másik felére szólt a repülőjegye, nyilván szeretett volna oda eljutni. Az úr telefonált párat, aztán előállt a megoldással! “Ön itt nem maradhat, a csomagját visszakérjük (ugye, az a jegyen szereplő eredeti desztináció felé tarthat valószínűleg) megoldjuk mindenképp, hogy eljusson.” Még mosolygott is hozzá, noha a helyzet elég abszurd volt. Az apró termetű, halk szavú hölgy alázatosan hallgatta a férfi segítő szavait, majd leült egy székre a további ügyintézés idejére. Körbenézett és mintha mi sem történt volna ült türelmesen. Az arcán semmi jele nem volt aggodalomnak. Egyedül utazott. Vajon miért egyedül, ilyen messzire? De miért is ne! Válaszoltam magamnak rögtön. Szeretek nézelődni, szeretem nézni az embereket és a megfigyelésekből összerakni, találgatni ki mivel foglalkozhat, ki kinek a kije. Érdekes történeteket lehet felfedezni.

Kívülről végig nézve és végig hallgatva eszembe jutott szüleim gyermekkorom óta visszacsengő féltő intelme!

“Vigyázz magadra!” Mindig így engedtek el bennünket. Testvéremmel mindig tudtuk, hogy szüleink gondoskodó, féltő szeretete, ölelése vagy éppen hátba veregetése, (mert ilyen is volt persze a metakommunikáció minden eszközével nem mindig mindenki egyformán gazdálkodik! ) mögött mennyi tapasztalat, élmény, pillanat rejtőzik. A bevált szófordulat megszokott mantra, de ma már édesanyaként tudom, milyen jó kimondani és hallani is minden alkalommal. Elgondolkodni, megérteni, elfogadni, hogy mi minden van mögötte valóban! Gyermekként nem is gondolunk bele, így automatikusan válaszoltunk, “Jó.. jó, igen, igen, köszii, persze! Igen, megvan a kulcsom, van nálam papírzsebkendő!”

A szülői aggódás, szeretet, féltés természetes velejárója ennek a csodálatos feladatnak! És milyen nagyon jó, hogy megadatik a szülővé válás kapcsán különösen. Már-már természetes. Azt gondoljuk gyermekként, na ha felnőtt leszek én biztosan nem így fogom csinálni.

Aztán eszembe jut újra az apró hölgy. Vajon őt hogy engedte el és ki az, aki aggódik most érte? Vajon mondták-e neki, hogy „Vigyázz magadra! Várlak vissza!”

Ma még inkább érzem, hogy a Vigyázz magadra minden búcsúzásnál egy életre szól, egyfajta beutalót kapunk a saját életünkbe, amely során sokszor magunkra kell vigyázni, épp olyan felelősséggel, ahogy másokért tesszük! Mert nemcsak az élményekre akarunk emlékezni, az egész életet kell élnünk a végsőkig.

Szóval maradjon csak az a “Vigyázz magadra!”-mert olyan nagyon fontos!