Elképesztően törékeny


Az őszi-téli időszak talán jóval inkább bővelkedik olyan névnapokban, amelynek szép számmal vannak birtokosai kis hazánkban, így aligha van, aki kimarad egy Katalin, Erzsébet vagy éppen egy András napi ünneplésből. Vidám baráti, vagy családi összejövetelek, amelyek hagyománnyá váltak. Fontosak, megszokottak, ünnepelni lehet bármi is történt aznap.

December első napja, a naptári tél első napja, tehát ha ilyenkor hideg van, hó vagy köd nem mondhatjuk, hogy „miazhogy”, mert ugye az a „dolga” a természetnek, hogy téliesre forduljon. Az idei első téli hónap első napja valóban a csípős téli hideget is hozta, no és olyan szokatlanra, olyan elképesztően törékenyre sikeredett.  Egy-egy jól megtervezett nap, vagy hétvége kellemesen megélt élményei lerakódnak bennünk, picit úgy, mint a vízkő a mosógép falán. Le lehet azt onnan oldani, de mégis nyoma marad. Ott marad az érzés és tovább él bennünk.

 Valami nagyon hasonlót éltem meg, amikor már nyugdíjas főorvos édesapám előadását hallgattam és a hallgatóság soraiban gyermekkoromban Józsi bácsinak, Feri bácsinak  nevezett ma már ugyancsak nyugdíjas korú tiszteletre méltó főorvosok ültek. Visszaröppentem több tíz évet és a múlt és a jelen találkozásában arcok, mondatok, hangulatok jelentek meg. Élővé vált a gyermekkorom, amely mindig szeret filmszerűen leperegni újra és újra. Hagytam magam újra gyereknek érezni a „nagyok” gyűrűjében és visszaidézni megannyi történetet. Mégis valahogy a jelen felnőtt énem azt súgta „ébresztő”, tedd le a múlt szemüvegét.

Tovább vinni megkezdett folyamatokat, egy új generációnak a meglévő értékeket átörökíteni, tovább lendíteni mindannyiunk felelőssége. Büszkeség a sikeres tovább örökítés érzése azok számára, akik elindították és büszkeség, elégedettség azok számára, akik sikeresen tovább viszik. Mellettem ül a lányom, aki talán a szakmai előadásokból a sok szakkifejezés és latin szó miatt nehezen hámozza ki a lényeget, mégis talán hazavisz magával valamit.

A téli napsütés mosolyt csalt az arcomra. Irány tovább, hiszen még annyi mindent terveztem aznapra. Visszaérve a városba, alig vártam, hogy hazaérjek, mégis a gondolataim máshová vittek, mint ahogy az időm diktálta, így mégiscsak beiktattam egy megállót. Egy kedves ismerősöm állapota pár napja kritikusra fordult, napok óta terveztem, hogy meglátogatom, meghallgatom. Elemi erővel tört elő, hogy egyszerűen látni akarom. Mire felértem a második emeletre sajnos már csak az emlékeivel találkozhattam. Pár perccel azelőtt meghalt, ott hagyva maga mögött az érzést mennyire elképesztően törékeny az élet. Nem tudtam mozdulni, csak fogtam a fejem előre hajolva és azon tűnődtem, hogyan lehet másfél hónap alatt így meghalni, hogy lehet-e másfél hónap alatt valójában elköszönni, megélni ott belül, hogy ennyi volt. Valójában meddig is tart az én utam. Milyen erős kötődések fűznek össze bennünket ezernyi szálon önmagunkkal és másokkal.

Az esti névnapra nehezen ment a készülődés, kibőgött szemmel mégsem lehet elmenni. Próbálgattam a ruhákat, egyiket a másik után, de csak nem találtam a helyem.  Aztán erőt vettem magamon és a fájdalmat, tehetetlen szomorúságot félretéve elmentem magam sem tudom, hogy miért. Elképesztően törékeny, sebezhető… egy nap megélt öröme percek alatt romba dől, éppúgy, ahogy egy jól megtervezett élet is. Vágyakozva, tudunk-e valóban várakozni, türelemmel belesüppedni egy-egy élménybe. Sokszor azért, hogy előrébb tudjunk lépni.

TOP