Fogom a kezed...

 Szerelem, szeretet, bizalom. A játszótér életünk egyik meghatározó színtere. A családi házakkal övezett kis téren kialakított játszótéren minden játék foglalt, minden padon szülők, nagyszülők, testvérek ülnek megfigyelő, felügyelő státuszban. A bekerített területről kiszűrődő zaj eltérít sétám eredetileg megtervezett útvonaláról. Késztetést érzek, hogy részese legyek újra ennek a hangulatnak, így rövid mérlegelés után, határozottan, olyan rutinos „sokgyermekes anyukás” léptekkel bemegyek és leülök az egyik padra egy idősebb ősz hajú hölgy mellé. Hirtelen valami megmagyarázhatatlan nyugalom állapotában fejben apró fényképeket készítek az elém táruló hangos „csendéletről”. A mellettem ülő nagymama kinézetű hölgy beszélgetést kezdeményezve megszólal. „Itt mindenki valakit figyel, valakire vigyáz, valakit félt, valakit szólongat.”- nézze csak kedveském. A terepszemle után oldalra fordulok s látom, hogy a nő elmélázó tekintetének láthatatlan álarca mögött némi fáradtság, fásultság, gondterheltség, a „nézek, de nem látok” állapota mutatja magát.

Érzem, ahogyan megszűnik körülöttem a napi teendők listája, egyszerűen jól esik nézni az energiával teli gyermekek lendületét, játékosságát. Szabadon, álarc, maszk, kesztyű nélkül játszmák sora zajlik. Egy szőke kislány éppen hisztizve, hüppögve próbálja „befűzni” anyukáját, hogy maradjanak még, egy másik játéknál két „gladiátor” küzd egymással. A két anyuka kicsit restelkedve, a fegyelmezés számos eszköztárát kiaknázva, minden erejét bedobva próbálja a mágnesként újra és újra egymásra tapadó gyerekeket szétválasztani egymástól, miközben a két kissrác kacsintgat egymásra, hol hergelve, hol keresve a másik támadható gyenge pontját. Mindeközben a két hintánál mintha valami gyönyörű Mozart szólna a háttérben, ringatózik a hinta fent és lent játékával két nagyobbacska copfos kislány. A harmónia, békesség mosolya már-már idilli, noha látszik, a lényeg mégiscsak az, hogy versenyeznek, ki tudja magasabbra lökni magát. Széleskörű bemutató zajlik a manipulatív játszmák sorából és határozott anyukák, engedékeny nagyszülőket csavarnak az ujjuk köré az apróságok észrevétlenül. Stratégia mentén? Igen! Valamilyen céllal? Igen! Tudják, hogy ki a célközönség? Igen! Készen áll a projektszemlélet

Pillanatkép, csendélet a javából. A játszótéren zajló játszmák a fejemben, a gondolataimban az élet játszóterén folytatódnak. A hinta lendülete, a hol fent, hol lent állapotának bizsergető, félelemmel, várakozással és örömmel, elégedettséggel, mosollyal teli állapota, a libikóka „egymás nélkül nem megy” működjünk együtt megtapasztalása, a mászókán megtapasztalt merészség, bevállalás, bátorság, stratégia, taktikai képesség élménye villan elém. A játszótérről kinőve mindannyian visszük tovább azokat a viselkedési, alkalmazkodási mintákat, amelyek már más felelősséggel ruháznak fel. Milyen egyszerű is az élet, amit mi teszünk bonyolulttá sokszor. A homokozóban játszó gyerekek a nyugodt játék egyik pillanatában képesek egymást a teljes együttműködés látszatának állapotából az őrjöngve dobálók csapatává fejlődni. Mennyi homokozóban folyik értelmetlen szópárbaj, egymásra mutogatás, sárdobálás. Egy-egy óvodásnak biztosan lenne hozzá egy-két szava, no és egy-két konstruktív megjegyzése is. Akár az „Aki mondja másra, gondoljon magára!” felkiáltással.

Hamar elrepült az a fél óra, amivel megajándékoztam magam. Egyre másra megfogják az anyukák, apukák, nagymamák a gyerekek kezét és kisétálnak a játszótérről. A kézfogás bár itt-ott birkózással teli, de biztonságot adó, szeretetet, gondoskodást sugárzó. Meddig és hogyan is fogjuk szüleink, szerelmünk, gyermekink kezét, mennyi emlék húzódik meg egy érintés mögött. A ráncosodó kéz érdesebb és egyben simább, az erő nem a szorításában rejlik, a ráncok mindegyike üzen valamit.

Mennyi és milyen sokféle kézfogás kísér minket végig a pelenkázók világától a játszótéren és a tindézser koron át egészen életünk végéig; határozott és határozatlan, gyengéd és erőt sugárzó, támogató és számító, ciki és büszkén viselt, „puha csiga” és uralkodó. A játszótéri határozott kézfogás elkísér megannyi zebrához, amely átvezet egy úton zebracsíkonként más-más üzenetet közvetítve. „Számíthatsz rám!” „Bízz bennem!” „Elkísérlek!” „Nem vagy egyedül!” „Vigyázok rád!” „Tanítalak!” „Vigyázz rám!”  Elengedni nem könnyű annak sem, aki megfogja, annak sem, akiét megfogják. De érezni, hogy bármikor megfoghatom újra akár csak gondolatban is, mindig valami megfoghatatlan közelséggel, biztonsággal ad támaszt a mindennapokban.

A játszótér estére elcsendesedett tele megannyi kéz lenyomatával. A mindennapok kézfogásai mostanság megritkultak, a fertőtlenítők és kézkrémek pedig csak jobban felhívják a figyelmet, milyen jó is fogni egymás kezét.