Gyermekmondta


Meglepni valakit jó érzés, örömteli érzés, tele van szeretettel, figyelemmel, odaadással. Öröm az, amikor betalál a szándékunk no és persze olyan is előfordul, amikor nem éri el a várva várt hatást. Kétélű fegyver és bármilyen alaposan is készíti elő az ember, bizony előfordulhat, hogy visszájára sül el a szándék, na és persze mégiscsak többször az, hogy mindenki együtt örül. Egyszer egy, hogy meglepni valakit a másik emberről szól, mégis sokszor tűnhet „jószándékkal öncélúnak” és okoz örömet, kihívást, izgalmat a meglepetésre készülőknek. Valójában mennyi és milyen mértékű figyelmet, kreativitást, emberismeretet jelent jól előkészíteni vagy spontán ötlettől vezérelve meglepni a „kiszemelt áldozatot”, az pedig valóban nagy öröm, ha velünk együtt örül.

A napokban, túl ezen a „csodálatos és felemelő” két hónapon felidéztük barátokkal egy a vírushelyzet miatt elmaradt, kerek évfordulós meglepetés-születésnap előkészületeit. Izgatottan beszélgettünk a már előkészített ajándékokról, tudva persze, hogy az ünnepelt „áldozat” mit sem tud még most sem, mire készültünk. Ekkor nyilall belénk, hogy valójában milyen jó is volt készülni két hónappal ezelőtt titokban, izgatottan és várni a pillanatot, amikor örömet tudunk szerezni neki. A pillanat varázsa várat még magára, és a szervezés újrahangolása mellett, magunkat is újra kell tudni indítani, úgy ahogyan egy kikapcsolt számítógép vagy nyomtató újra működésbe hozza magát.

Talán éppen ezért is volt nagy élmény a héten meglepni valakit pusztán azzal, hogy felköszöntjük egy nem várt pillanatban, nem várt résztvevőkkel, nem várt módon, különleges szeretettel, figyelemmel.

Az izgalom ilyenkor mindig végigkíséri a szervezőket; fog-e örülni, hogy fogja fogadni. Elvárások nélkül nehéz persze várni a pillanatot, de körbenézve a meglepetésre készülők csillogó tekintetében a köszöntésen túl látható volt a tagadhatatlan szeretet és öröm és talán az önmagunk iránti engedelmesség érzése is, amely közösségé formálja az ünneplőket.

Ugye, hogy várjuk ilyenkor a könnyeket, a „Jajj, ezt nem kellett volna!” és talán az is nagyon beszédes, sok mindent elárul, hogy ki hogyan reagál egy-egy ilyen célzott „szererettámadásra”. Mert próbára teszi bizony a szívet, a lelket és ez így van jól.

Meglepetésre készülni és annak fogadására tanítani valós emberi, szülői feladat. Ma gyermeknap lévén váratlan gondolattól vezérelve – magam sem tudom, hogy miért, talán a két hónap karantén okán – gondoltam egyet és számos gyermekem mellől a nemrégen egy apró nehézséggel küzdő édesapámat terveztem meglátogatni egy szomszéd városban. Tudom, hogy többnyire otthon van, azt terveztem egyszerűen csak betoppanok és kész, aztán mégis jobbnak éreztem – mégiscsak erre tanítottak szüleim – odaszólni előtte, hogy ráér-e, jöhetek-e, kedve van-e, szóval úgy egyáltalán normál üzemmódban mégiscsak egyeztetni vele. Mondtam, hogy körülbelül mikor érek oda. A vonal másik végén felszabadult örömmel mondta; „Gyerek csak gyere, mert éppen mire ideérsz készültünk ebédelni, tarts velünk. Ez aztán a meglepetés!” Édesapám öröme rögtön megsokszorozódott, no és persze az enyém is, hiszen nem titkolom nagyon éhes voltam. Aztán odafelé kalandozásnak indultak a gondolataim és azon kaptam magam, hogy kimondatlanul is újra gyermeknek érzem magam. Jöttek bizony az emlékek és vele együtt a milyen jó is volt gyermeknek lenni élménye… No, persze ez a felnőttkor is jó, talán néha éppen az a túlélés záloga, hogy megmarad gyermeki énünk.

Megannyi szokás közepette oly sok módszert fejlesztünk ki szülők hogyan örökítsük meg gyermekeik mondásait; mókásakat, meghatóakat, találóakat egyaránt. Van, aki füzetbe rendezi s olyan, aki ma már a telefon jegyzeteibe és olyan is akad, aki láthatatlan színpadra küldve gyermekét videóra rögzíti élőben a vicces mondásokat. Gyermekszáj; őszinte, önkritikus, tükröt mutat nekünk felnőtteknek mindenképp. Aztán eljön az az időszak is, amikor a saját gyerekeink révén a szüleink mondásait kezdjünk mantrázni egy-egy látogatás alkalmával, és készül is az újabb nagyapa vagy nagymamaszáj lista. Megérkeztem és apám a megszokott szeretettel fogadott.

Na, de akkor valójában miről is szól az év háromszázhatvanöt napjából ez az egyetlen gyermeknap. A névadókról, a gyermekekről vagy rólunk, felnőttekről is egy hangyányit? Vagy mindegy is! Azokról a közös élményekről, amelyek visszarepítenek bennünket a közösen megélt, átélt időszakok, események világába, a gyermekként vagy később szülőként a gyermekek által kapott csodálatos pillanatok, élmények történetei közé. Kit és mit is ünnepeljük ezen a napon? A szeretetet, a hálát, a gondoskodást, az engedelmességet vagy egyszerűen mindazt a csodát, amelyet egy gyermek jelent a születésével, a létezésével, a játékosságával. Na és akarjuk-e, meglátjuk-e az ünnepeltek szükségletét, azt, hogy mégis valójában mire vágynak ezen a napon; ajándékra, egyszerűen egy együtt megélt élményre, jó beszélgetésekre, sztorizásra, kalandra, vagy egyszerűen közösen egy jó ebédre. „Felnőtt gyerekként” ma újra megéltem, hogy milyen jó egy szülőnek adni és gyerekként érezni, hogy van kitől.

Mert gyereknek lenni jó, nagyon is akár hány évesek vagyunk, a hála pedig olyan egyszerű és felszabadító erővel ajándékoz meg mindannyiunkat.

 

 

TOP